A játékpolcról kis babám...

Délben megyünk a genetikushoz, addig egyedül vagyok itthon, M.-nek muszáj volt bemennie dolgozni legalább pár órára. El akartam menni Apuhoz, de végül csak felhívtam... ő nem érti ezt, amikor sír, engem sajnálva teszi, neki az a fontos, hogy én legyek jól, hogy nekem ne essen bajom, hogy az én egészségemre ne jelentsen semmi kockázatot ez az egész; ami persze az ő szemszögéből nézve logikus... én meg hogy magyarázhatnám el neki, hogy attól még, hogy nem harminchat éve a gyerekem, nekem még ez a kis lény ugyanolyan fontos, mint neki az ő lánya...? M. szülei sem értik teljesen amin keresztülmegyünk, a leglényegesebb részlet nekik is az, hogy mi rendben legyünk, ne vállaljunk erőnkön felüli terhet, ne szenvedjünk szükségtelenül, és az ők könnyeik is elsősorban a mi balszerencsénknek szólnak. A maga módján mindegyiküknek igaza van, pont ettől jó szülők; de most már mi is szülők vagyunk, még akkor is, ha nem a szó legklasszikusabb értelmében, nekünk is van valakink, aki miatt fájunk.

Fekszem az ágyon, és minden vágyam az, hogy álljon meg az idő. Pontosan ma két hete kívántam volna ugyanezt, de akkor még volt egy "ha" - most már nincs, semmi sincs. 

Össze szeretnék gömbölyödni nagyon picire, védekezően, mint egy sündisznó, és nem elengedni őt soha. Ha lenne ilyen opció, hogy mindig ott maradjon bennem a nyugalomban, örökre ilyen aprón, de tökéletesen, amilyen most, betegség és szenvedés nélkül, akkor gondolkodás nélkül ezt kérném. Sosem akarnék újra teherbe esni, és vérszerinti gyereket szülni, csak ő maradhasson itt velem, velünk.

M. valahogy érti ezeket. Nem tudom, hogy csinálja, de mondjuk meg sem vagyok lepődve - az ő lelke mindig is ki volt feszítve, mint egy hegedűhúr, és minden sokkal intenzívebben rezdült rajta, mint bárkin, akit valaha ismertem.
Eleinte nagyon sajnáltam, hogy bejött velem az ultrahangra; addig neki csak egy homályos távoli kép volt a Kissmalacz, egy jövőbeni lehetőség, amihez semmi konkrétum nem kötődött. Aztán meglátta mozogni, és egyszerre csak lett egy gyereke. Aztán két napra rá kirántották alóla a talajt azzal, hogy upsz, mégsem. De azt mondja, ne bánjam, és én hiszek neki. Azt mondja, szörnyű lenne kívülállóként végignézni a vergődésemet, és nem tudni, hogy miket érzek, és miért.
Össze fogunk házasodni - ez pénteken hajnalban dőlt el, amikor a szívszaggató döbbenet közepette csak feküdtünk, és öleltük egymást szorosan. Ami mindig nevetségesnek és szükségtelennek tűnt, amit ennyi év alatt nem ért el, sőt egyre messzebbre taszított a sok mindenhonnan érkező faggatózás, rosszallás, sürgetés, értetlenkedés, ítélkezés, az most egyszerre kristálytisztán világít. Ez a kislány, a mi kislányunk, azért jött el, hogy átláttassa velünk a prioritásokat, hogy egyértelművé tegye, hogy mi ember és Isten előtt, és minden létező törvény szerint örökre összetartozunk; és az a tény, hogy ez a fajta kapocs pont a társadalom szerint nem jelent semmit, hiszen ő hivatalosan nem fog létezni soha, sehol, mindent megváltoztat, minden dacos ellenkezést dacos azértisre módosít. Jó lenne, ha valamilyen más módon is meg tudnánk mutatni neki, hogy mennyi mindenben sikerült kifordítania a sarkaiból a világunkat, de ennyink van csak, és ezzel azt tudjuk kezdeni, ami rajtunk múlik: rátesszük őt, mint egy pecsétet, a közös életünkre.

Ma először énekeltem el neki azt a dalt, amit Anyu anno nekem szokott, és amitől állítólag mindig megnyugodtam. Eddig nem akartam sose, pedig gyerekkorom óta élt bennem a vágy, hogy majd egyszer én is vele altassam a kisbabámat; de mindig azt vártam, hogy a tankönyvek szerint is hallja a hangomat, és akkor majd megszokja, hogy ha az a dallam szól, nem lehet semmi baj.

Nem tudom ezt ígérni, nem tudok semmit sem adni neki, amit nekem adott az anyukám. De szeretni tudom, a legtávolabbi csillagig és vissza. És remélem, amikor úton lesz oda, ezt legalább magával viszi.

Az egy atomnyi jó

Voltunk a telken. Ahogy mentünk felfele a dombokon, elkezdtek esni a sűrű, nagy hópelyhek. Megmutattuk a Kissmalacznak FaPétert, a tavalyi karácsonyi fenyőcskénket, aki látványosan megnőtt, és tele van friss zöld hajtásokkal. Megmutattuk neki a mohás lankáinkat, a hatalmas tölgyeinket, az árnyékos helyet, ahova majd gyönyörű sziklakertet tervezek, és a naposat, ahova magaságyásos konyhakertet; és a karót, amit az építész szúrt le, hogy kijelölje a szoba sarkát, ami már sosem lesz az övé.
Néha másodpercekre elfelejtjük, hogy megváltozott a világ, de nagyon ritkán sikerül. Reggel úgy ébredek, hogy a kezem a hasamon pihen, és tudom, hogy ő ott van alatta... még... Hogy lehet elviselni, hogy azt tervezzük, hogy többé ne legyen...? Mi vagyunk a szülei; akik a legjobban szeretik őt, és akiknek a legjobban kellene vigyázniuk rá. Hogy lehet ép ésszel felfogni, hogy mégis arra készülünk, ami ezzel a lehető legellentétesebb...? És hogy lehet elfogadni, hogy ez nem önzés, hogy ezt érte tesszük?!
Írt tegnap valamit M., ami egy pillanatra enyhített ezen a kegyetlen ellentmondáson: hogy ha megtartanánk, akkor ugyanígy azt éreznénk, hogy magunkért döntünk így. És ez is igaz talán, ilyen esélyekkel, vagy inkább esélytelenséggel, az is épp annyira borzalmas és gonosz alternatívának tűnik, ha annyira ragaszkodunk hozzá, hogy a mi vágyainknak rendeljük alá a maradását. Az egyetlen igazságos megoldásra, arra, hogy mi átvegyük minden fájdalmát, csak hogy ő épen megszülethessen és élhessen, nincs lehetőség - minden más csak tehetetlen vergődő próbálkozás, hogy két rossz közül kiválasszuk a talán kisebbet.

Estefelé elindultunk a János-hegyre. A fényben úszó város most is gyönyörű fentről, de a kilátónkhoz nem mentünk fel, ott már egyébként is nagyon köd volt; és hatalmas hó, mintha valami égi kéz megpróbálná eltemetni a sebeinket egy nagy fehér takaró alá.
Megálltunk a sötétben, az erdei út közepén, és megint kitört belőlem a bizonytalanság: hogy miért választjuk ezt az utat, mi az, ami miatt mi gyengébbek vagyunk, mint azok a párok, akik hasonló esetben adnak egy esélyt a babájuknak, milyen szörnyeteg az, aki a végleges és megváltozhatatlan lezárást választja a gyerekének?! Igen, még akkor is, ha csak egy a százhoz az esélye még annak is, egyáltalán megszülessen, mert persze akkor is beteg lesz örök életére, de legalább tudnánk, hogy mi adtunk egy kiskaput a túlélésnek.
Lázasan kerestem valami magyarázatot arra, hogy így gondolkodok, valamit, ami meggyőz, hogy nem vagyok rossz ember. Bizonyítékot akartam arra, hogy csak és kizárólag az ő javát tartom szem előtt, hogy valóban attól rettegek, amitől úgy érzem, hogy rettegek: hogy a Kissmalacz abban a pár, de nem egy százalékban lesz benne, akik az első trimesztert túlélték, de a kinti életig már nem jutnak el, és hogy ennek megfelelően végigvárnánk, ahogy hétről hétre, hónapról hónapra romlik az állapota, ahogy tele lesz a kis teste folyadékkal és daganatokkal, és mindezt már az idegei is végigközvetítik, aztán végül akár még bennem, akár születéskor meghal úgy, hogy már a haláltusa minden kinlódását el kell szenvednie.
De folyamatosan visszatértem az egy százalékhoz, és az agyam újra és újra megkérdőjelezett mindent, amit a szívem súg. Mi van, ha nem csak ez van a dologban? Mi van, ha azon is aggódok, hogy nekem milyen lesz? Elvégre ha eljutnak a születésig, akkor ezeknél az embereknél nem olyan elviselhetetlenek a perspektívák... Van esély akár arra is, hogy egészen enyhék lesznek a tipikus rendellenességek, még sorozatos műtétekre sem lesz szükség... vagy csak pár kisebb korrekcióra lesz, márpedig hány teljesen egészséges kisbabának is szüksége van sebészeti beavatkozásra, hány különböző okból, és nyomtalanul múlik el az egész... És igen, én tudom, hogy borzalmas dolog meddőnek lenni, de van olyan nő, aki eleve soha nem is szeretne szülni... és léteznek petesejtdonorok, meg fejlődik addig még a tudomány, lehet, hogy ez már nem is lesz probléma, amikor nála sor kerül rá... És csúnyácska lesz, meg kicsit torz talán, de a kamaszok amúgy is gonoszak, ha csak szemüveges lenne, vagy vörös hajú, akkor is csúfolnák... ő a mi lányunk, tudnánk úgy nevelni, hogy legyen önbizalma és leperegjen róla a bántás... A látszat és a felszín csal, a fixnek tartott szabályok úton-útfélen felrúghatóak, egy tökéletesnek tűnő állapotúnál lehet milliószor jobb egy sokak által korlátozottnak tartott, de a létező lehetőségeit okosan kihasználó harcos - végülis amikor megjelenik valahol a botjával, M.-ről első látásra hányan mernék azt tippelni, hogy a világ legaktívabb, legnyüzsgősebb, legoptimistább, legteljesebb életet élő, minden helyzetben a jót megtaláló, boldogságtól mindig sugárzó all-in embere...?
Mennyi szerepe van az elhatározásomban annak, hogy rólam is szó van? Mennyire tartok attól, hogy nekem rossz lesz végigasszisztálni az élete végéig tartó szenvedését, az orvosi beavatkozásait és kezeléseit, a lelki vívódásait és szomorúságát? Mennyire ijeszt meg az, hogy én túl sokat vállalok egy beteg gyerekkel, és ezáltal minden lehetséges téren nehezebb lesz az egész családnak, a párkapcsolatunknak, a jövendőbeli testvéreknek?
És akkor megszólalt M., édes-édes csoda, a világ legjobb szerelme, és férfija, és barátja, és csapattársa, aki már nyolc éve mindig tudja, hogy mit kell mondani vagy épp kérdezni ahhoz, hogy amennyire a körülmények megengedik, jó legyen nekem. Képzeljem el azt, hogy most van egy varázslatba illő lehetőség: a mi Kissmalaczunk, aki most itt van a hasamban, megszületik valahol máshol, valaki másnak, ahol teljesen egészséges lesz, és határtalanul boldog mindigre - cserébe csak annyit kell tennem, hogy egy másik személy kapcsán elfogadok minden fájdalmas és kellemetlen dolgot, amit az ő ittléte számomra jelentett volna. Ha rajtam múlna, megtenném-e azt, hogy bemegyek egy árvaházba, és elhozok onnan egy Turner-szindrómás csecsemőt, aki véletlenül elég szerencsés volt megszületni, de otthagyta az anyukája - hajlandó lennék-e hazavinni, megszeretni, felnevelni, végigcsinálni vele minden egészségügyi labirintust, és érzelmi hullámvasutat, amíg csak él vagy élek...? Természetesen, minden kétely és megbánás nélkül. Then there's your answer.

Ma este elsírtam az utóbbi két és fél nap legkönnyebb könnyeit. Nem volt bennük lelkiismeretfurdalás, kétségbeesett mérlegelés és gyanakvó magamrafigyelés. Csak szeretet volt, végtelen és feltétel nélküli; meg elengedés. Fáradt vagyok, mintha céltudatosan és lelkesen megmásztam volna a Himaláját, és a hegytetőn ki lett volna írva, hogy ez egy másik csúcs.
Neki most jó ott bent, ahol puha van és meleg. Majdnem azt írtam, hogy biztonság, de nem, az nincs, és ettől ordítani tudnék, mert semminek, porszemnél is apróbbnak érzem magam tőle. Semmit sem tudok tenni ez ellen, pedig nincs olyan, amire ne lennék képes, amit ne adnék oda ezért. De most már nem csak a lelkemmel, hanem az eszemmel is tudom, hogy szeretem, úgy, ahogy csak az első gyerekét tudja szeretni az ember - rácsodálkozva, hogy létezni tud ilyen erős kötelék. És mert ez is benne van a mámban, ami a leginkább velem marad ebből a napból, az az öröm, hogy megadatott nekünk ez a kislány.
Ma is köszönünk, Kissmalacz! Nagyon szeretünk.

Apavers

Bayern-meccsre nem megyünk mi már,
de őrködnek ám feletted.
A nagymamáim? a nagymamád?
És mi fájunk majd helyetted.

Mert kicsi vagy még, a kislányom,
és nem fáj bent ez a nagy világ,
s míg el nem indulsz, vigyázunk mi rád.
Aztán fájunk helyetted tovább.

Sorolhatnám az életet,
hogy mi mindent kell most kihagynunk.
De többet tudsz te már minálunk.
Menj. És mi majd helyetted fájunk.

Búcsúnapok

Ma elmondtuk M. szüleinek (Apunak még adok egy pici időt, neki hétfőn akarom csak); előbb odaszóltunk telefonon, és pár szóban felvázoltuk a helyzetet, hogy ne csak úgy berontsunk tönkretenni a nyugis szombatjukat, aztán átmentünk hozzájuk. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok ezért a második családért, akit M. által nyertem... Most sem csalódtam bennük, pont azt kaptuk, amire szükségünk volt: erőt, megerősítést, megértést. És egy adag beszélgetések, meg közös könnyek és közös mosoly-próbálkozások közé iktatott finom főtt ételt, amiből ugyan nem sok maradt lent, de az életmentő volt, miután a tegnapi telefonhívás óta nem sikerült egy falatot sem ennem. Elindulás előtt csak általunk értett összekacsintásként átmentem a szomszédos lottózóba is, végülis olyan odds ellen veszítettünk a genetikai sorsjegydében, hogy bármi történik, mi már nem fogunk meglepődni.
Ahogy siettem visszafelé a száraz avaron át, az utcai világítás ellenére jól látszó millió csillag alatt, egyszer csak nagyon fújni kezdett a szél, és bebújt a kabátom és a bőröm alá; én meg visszaöleltem a hasamat, és benne a Kissmalaczot, amilyen erősen csak tudtam, és a ház sarka mögötti sötétbe bújva, zokogva elmondtam neki nagyon sokszor, mint egy mantrát, hogy mennyire szeretjük, és hogy bocsásson meg nekünk.

És akkor valahogy megszületett a terv: elmentünk autókázni, ahogy szoktunk időnként.
Először céltalanul, aztán a Rózsák tere felé, ahova a BalToronyLakó költözött, amióta Apu is a közelben lakik. Megmutattam M.-nek a padot, ahol először éreztem, hogy jönni fog, és ahol alig három hete megköszöntem, hogy eljött. Megbeszéltük újra, ezredszerre, hogy miért az a helyes, amit tenni készülünk, latolgattuk újra, ezredszerre, a nem létező esélyeket.
Aztán valahogy egymás gondolataiban olvasva, könnyek közül kémlelve a forgalmat, elvittük a kislányunkat városnézni. Megmutattuk neki az első találkozásunk helyét, aztán azt, hogy hova költöztünk először együtt, és a kis albérletemet, ahonnan; elmeséltük, hogy melyik padon szerettem bele az apukájába, miközben kedvesen elbeszélgetett egy cigit lejmoló hajléktalannal, és hogy hogyan töltöttünk nagyon sok éjszakát összebújva a kis szobám alig fél méter széles egyszemélyes ágyán. Elvittük a Duna mellé, ahol a legnagyobb érzelmi viharaink dúltak sok évvel ezelőtt, szenvedélyes csókoktól heves vitákig, aztán végigkocsikáztunk a rakpart pesti oldalán, hogy tudja, a felhőjéről hol kell majd keresni a kivilágított hidakat, a Parlamentet, a Halászbástyát és a várat, a Gellért-hegyet, a Feneketlen-tavat, a hazautat.
Holnap felmegyünk a János-hegyre, ahol M. odaadta az első versét, amit nekem írt, és kivisszük a telkünkre, ahova majd reméljük eljön egy-egy látogatásra később is, ahányszor csak a testvéreinek mesélünk róla.

Annyira jó, hogy van ez a két nap! Tegnap este még azt gondoltam, hogy elviselhetetlen és értelmetlen lesz a várakozás, ma már el sem tudom képzelni, mennyire nehéz lenne úgy elválni, hogy előtte nem búcsúzunk el. És nem köszönjük meg neki azt a rengeteg dolgot, amit (bármilyen közhelyesen és nyálasamerikain hangzik), már most érezzük, hogy adott nekünk ebben a túl rövid együtt töltött időben.
Olyan jó, hogy itt vagy, Kissmalacz... sajnálom, hogy ezért a mindenekfeletti áldozatért csak egy tétova elengedést tudunk neked adni cserébe...

Üzenet a pokolból

Nem tudtam, mikor lesz elég erőm megtenni ezt, aztán ma reggel kaptam a Ciklustól egy emlékeztetőt, hogy beléptem a tizenharmadik hétbe...

Tegnap ilyenkor még felhőkről lógattam a lábam, és a nap beragyogta a világot, most köd van, és sötét, és hideg, minden fakó és kong az ürességtől.

Tegnap délután, és tegnap éjjel piszkozatba raktam két posztot. Várni akartam a nyilvánossággal, amíg hazajön M., és beszélni tudunk. 

Hazajött, beszéltünk. Sírtunk reggelig, most, amikor épp összegyűl elég könny, sírunk tovább. 

Én vagyok a világon a legszerencsésebb ember, hogy ő van nekem, és most nincs annál fontosabb, mint hogy mindenével itt van mellettem, és időnként egyetlen szó nélkül megszorítja a kezem.

Lenne egy kérésem mindenkihez, aki olvas. 

Kommentekbe, üzenetekbe, e-mailekbe zárt virtuális öleléseknek, vagy bárminek, ami eszetekbe jut, még akkor is ha épp nem vigasz, örülök, jól esik - de kérlek ne hívjatok, nem tudok, és nem akarok most erről előben beszélni.

Azokat, akikkel álneves fórumon és/vagy titkos FaceBook csoportban is kapcsolatban állok, arra kérem, ha valahogy segíteni akarnak, akkor tegyék úgy, hogy elmondják ezt helyettem a többi tagnak, mert ahhoz én most kevés vagyok, viszont annyian és annyit drukkoltak értünk, hogy joguk van tudni.

És nem, nem fáj, ha az ott kialakult beszélgetésekben, vagy saját blogjaitokon, vagy bárhol erről is szó lesz, akár nekem nem tetsző módon is, ha bárkinek bármilyen kérdése van, szívesen válaszolok - ez most a valóságom, nem segítene, ha a homokba dugnám a fejem előle.

Ígérem, már teljesen önző okokból is jönni fogok mesélni, különben megőrülnék.
Köszönlek titeket, ti is safety line vagytok. 

Kübler-Ross és én

Hajnali három óra van és M.-re várok. Vagyis csak nem tudok aludni, de nem várom, életemben először szeretném, ha hetekig nem jönne haza... vagy inkább ha törölni tudnám belőle az elmúlt három hónap minden egymásranevetős pillanatát, minden várakozós emlékét.
Amikor a sikertelen periódusban hónapról hónapra láttam az édes kék szemében a csalódást, bármennyire is próbálta rejtegetni előlem/miattam, azt hittem, nincs annál az érzésnél szívszaggatóbb. Hát van. És nem csak az, hogy el kell engednem ezt a pici emberkezdeményt itt bent, hanem az is, hogy ezáltal meg kell fosztanom M.-et az apaság lehetőségétől... pedig tudom, hogy nála jobb apa nem létezhet a világon...

Sosem gondoltam volna, hogy az öt fázis közül a belenyugvós elfogadás valaha is jellemző lehetne rám. Most valahogy mégis az, kizárásos alapon, mert a többi mind távol áll...

Nem tagadok, és nem utasítok el - minél több idő telik el (és még csak óráknál tartunk), annál sorsszerűbbnek érzem ezt az egészet, annál logikusabbnak tűnik a döntés, hogy szinte senkinek sem mertem elmondani és elmondani engedni az örömhírt, meg szinte irracionálisan ragaszkodtam ehhez a vizsgálathoz, annál kevésbé vagyok meglepődve azon, hogy nem kerültem sokkos állapotba, amikor a telefoncsörgés után nem a várva várt jó hír következett. Valahogy így kellett lennie, valaminek kellett történnie. Minden nehezen összekapart, de egyre erősödő hitem ellenére volt bennem egy megmagyarázhatatlan, és emiatt aztán jó mélyre ásott és ki nem mondott fenntartás. Bár egyáltalán nem hiszek a vonzás törvényében, nem tud nem eszembe jutni, hogy mennyire nem volt bátorságom bízni a csodánkban még a teszt napján sem - nyilván nem azért nem adatott meg a boldog végkifejlet, de akkor is érdekes a párhuzam az ember tudatalatti ösztönös sejtései és önvédelemből felépített gátjai között.

Nem vagyok dühös. A nyugodt beletörődés most kizárja a dühöt, és kiírt minden a harci kedvet, bármennyire is nem megszokott számomra ez az állapot. Nem hibáztatok senkit, nem haragszom senkire, nincs veszekedhetnékem senkivel, még Istennel sem. Van ennél rosszabb - más nők kiírt időpontra halva szülnek meg teljesen egészséges kisbabákat, vagy szörnyű betegségekben elveszítenek pár éves gyerekeket... milyen jogom van nekem panaszkodni hozzájuk képest...?!

Egy kicsit talán alkudozom (és erről a minimális ellenállásról magamra ismerek), de nem a szabályoknak megfelelően, nem úgy, hogy valamit felajánlanék cserébe, inkább csak mi-lenne-ha alapon. Egy eszement másodpercig eszembe jutott, hogy mi lenne, ha hétfőn kiderülne, hogy ez egy óriási tévedés volt, hogy összecserélték a mintákat, hogy elromlott a gép, hogy egy álmos asszisztens rosszul számolt...? Persze nem engedem elhatalmasodni az érzést, mert nem kell a hamis remény, mindig is utáltam, most egyenesen rettegek tőle.
Volt egy gondolatcsíra egyébként alku-ügyben, még írni is akartam róla anno, aztán addig halogattam, hogy elfelejtettem, hogy mikor fogant, és úgy már nem volt annyira érdekes. Egyszer Apu őszi halálközeli élménye kapcsán beugrott, hogy ha akkor választanom kell, hogy elveszítem őt, vagy sosem esek teherbe, akkor vajon hogyan döntenék... vagy hogyan döntöttem volna, nem tudom már, hogy ez még a teszt előtt, vagy már az után jutott eszembe. Minden esetre elhessegettem a dolgot, nem született válasz, és nem, egyik kívánságom sem eladó, semmi fontos nem felajánlható semmilyen alkuban; it is as it is.

Depressziós sem vagyok, legalábbis egyelőre. Szomorú igen, nagyon szomorú. De van még bennem erő, és bármennyire fura, egy kis hit is maradt, és akkor nem lehet annyira rossz... nem...?

Hübrisz

Nem tudom, hogy kezdjem, és hogyan folytathatnám, úgyhogy egyszerűen csak belevágok: Turner-szindróma. Ma hívott a biológus, utána gyorsan átbeszéltem a lehetőségeket a saját nőgyógyászommal, és hétfőn megyünk be a genetikus doktornőhöz tiszázni a részleteket; de addig is itt van a net, ami egy áldás-átok, mert beleőrültem volna, ha addig várni kellene, így meg beleőrülök abba, hogy nincs mire...
Első látásra nem tűnik olyan borzalmasnak a dolog, mint az ismertebb kromoszómaproblémák esetében, ha már megszületik a gyerek, nem élettel összeegyeztethetetlen a betegség, legalábbis nem közvetlenül... de ha alaposabban beleolvas az ember, akkor némileg "egyszerűsödik" a helyzet. Legalábbis én most így érzem, amikor még telefonbeszélgetés közben utánanéztem is ez volt a gut reaction, és bármilyen szörnyűnek hangzik a kijelentés, örülök annak, hogy per pillanat az elsődleges ok, amiért egyáltalán elvégeztettük a vizsgálatot, még mindig azonos erővel él bennem: nem akarom* ilyesminek kitenni a gyerekemet.
A születés utáni betegséget nem részletezném, de nagyjából ugyanaz a helyzet, ami a Down-kórnál, leszámítva a szellemi fogyatékosságot, ami itt enyhébb, vagy szerencsés esetben akár nem létező: elvétve vannak egészen könnyű esetek, "megúszható" a dolog hátrányos fizikai jellemzőkkel (alacsony termet, túlsúly, vastag nyak, széles mellcsont, tipikus arcvonások). De a természet brutálisan őszinte, nem véletlen, hogy az ilyen terhességek 99%-a spontán vetéléssel vagy halva született babával végződik - a második X kromoszóma hiánya miatt ilyen gyerekeknél alap a meddőség, előfordulhatnak látásproblémák és süketség, és nagyon gyakoriak a különböző súlyosságú vese-, érrendszeri- és szívbetegségek. És ismétlem: ez a bright side, az egy százalék, aki életben marad.

Nagyon nehéz... percenként váltakozik a nagyon határozott és a kíntól üvöltő énem, ötpercenként tör ki belőlem a csillapíthatatlan sírás.
A fájdalmon túl, azon túl, hogy szeretem ezt az egyedi és megismételhetetlen kisembert, úgy ahogy van, minden egyes kusza sejtjével és rendellenes porcikájával együtt, egy dolgot tudok pont annyira biztosan, mint akkor, amikor csak elméletben esett szó róla, és ennek (ha lehet ezt mondani) örülök, mert per pillanat ez az egyetlen kapaszkodóm: nincs jogom hozzá, hogy ezt vállaljam helyette. Persze, jó kérdés, hogy azt meg ugyan miért dönthetném el az ő nevében, hogy nem akar ilyen életet, de ezt már sosem fogjuk megtudni.
Mert ez csak engem kerget őrületbe, ettől csak én szenvedek, ez csak az én veszteségem, ebbe csak az én lelkem rokkan bele, ezt csak én nem fogom tudni megbocsájtani magamnak soha. De azzal sosem tudnék együtt élni, ha neki bármikor, akár még most bennem, de később potenciálisan évekig, és gyakorlatilag egész biztosan élete végéig rossz lenne. Ő nem egy kísérleti alany, nem egy nyúzzuk-amíg-lehet próbababa, nem egy hátha-csak-csúnya-de-nem-defektes játék, nem egy lottószelvény, ami vagy viszonylag nyerő lesz, vagy születés helyetti haláltusát, esetleg műtéteket és évtizedekig tartó hormonkezeléseket és korai halált eredményezhet. Ő a Kissmalacz. Neki joga van nem kínlódni, nem fájni, nem szenvedni... nem maradni, csak azért mert esetleg nem lesz teljesen pokol az élete, csak egy rövid ideig vagy csak részben, vagy mert mi annyira de annyira vágyunk egy gyerekre.

Nem tudom, magától meddig maradna velem... állítólag minimálisnál is kevesebb az esély az élve születésre, a Turner-szindrómás babák inkább előbb, mint utóbb elmennek maguktól, már az is nagyon szoktalannak számít, ha az első trimesztert túlélik (nem tudni, hogy esetünkben ebben mennyit nyomott a latban a progeszteron-pótlás például); koraterhességekben bekövetkezett elhaláskor vagy spontán vetéléskor az alap szövettanból egyébként ki sem derül, hogy mi volt a baj, de az ilyen esetek több, mint 10%-át ez a rendellenesség okozza. A nagyon ritka tovább túlélőknél általában csak a későbbi, részletesebb ultrahangról mutatható ki a betegség (olyan is van, hogy nem veszik észre csak születéskor, vagy a mozaikos változat esetén csak gyerek- esetleg tini-, sőt felnőttkorban, de ez eléggé csoda kategória), akár a komplikált szívrendellenességek, akár a nagyon megcsappanó magzatvíz mennyiség, akár az úgynevezett cisztás hygromák miatt. Minél előrehaladottabb a terhesség, annál több esély van a helyzet eldurvulására: az első trimeszterben szinte egyáltalán nem diagnosztizálható a betegség kromoszómavizsgálat nélkül, mert az akkor végzett ultrahangfelvételek még nem mutatnak meg minden apróságot, és az embrió rendszerint viszonylag normálisan fejlődik; a nagyobbra növekedett babáknál olyan húsz hét körül már látszanak a tipikus tünetek, és általában olyan gyorsan súlyosbodnak, hogy a harmadik trimesztert meg sem érik, vagy a világra érkezve lennének életképtelenek, ezért az anya épségének érdekében minél előbb meg kell szülni őket.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de irigykedem azokra, akik helyett eldönttetett, akikre rá lett erőszakolva a megoldás - bár nagyon halkan, és talán nem is szívből, de én is kértem a BalToronyLakótól anno, hogy ha nem egészséges, akkor inkább vegye el tőlem ő, és tegye meg minél előbb... Nem úgy alakult, és most még belegondolni sem akarok, hogy milyen önző dolog lenne guilt-free képmutatásban elintézni azzal, hogy kivárjuk, hogy valamilyen kapcsolódó gond miatt valamikor magától meghaljon bennem, mindazzal együtt, amivel ez jár. Nyilván méhen belül senki sem mér fájdalomszintet, vagy annak a magzati korral való kapcsolatát, és nyilván az euthanázia sem sokkal jobb alternatíva, még akkor sem, ha szinte társadalmilag elfogadott időben történik; de azzal nyugtatom magam (már amennyire ebben a szituációban lehet), hogy ha hasonló helyzetben a magam érdekében kellene döntenem, akkor is ezt a minél korábbi befejezést választanám inkább - és ha más nem is, de ő majd valahogy érteni fogja, mert ő az én kislányom...
Istenem, most írom le először, hogy ő a kislányom... mennyire-mennyire szeretném, ha igazam és igazatok lett volna, és kisfiú lenne (és ezáltal egészséges), de nem az, ő egy kislány, az én kislányom, a mi kislányunk, és beteg...

Azt sem tudom, hogy milyen egy terhességmegszakadás, legyen az erőszakos vagy akaratlan; sajnos sokan vagytok, akik igen, úgyhogy majd remélem segítetek ebben (is). Az én dokim nem végez ilyen műtétet, de mindenben maximálisan támogat, és a kórháza az kijelölt hely (tehát az orvosi indoklással vállalni tudnak így is, hogy már elmúltam tizenkét hetes), úgyhogy ha hétfőn felhívom azzal, hogy így határoztunk, akkor beszélni fog egy kollegájával nekem. A fizikai része nem foglalkoztat különösebben, sok mindent kibírok, és gyanítom, hogy bármilyen is lesz, az csak töredéke annak, ami most, és főleg majd, a lelkemben történik....
Nem tudok nem arra gondolni, hogy túl szép volt, hogy igaz legyen. Ez az egész elsőre-siker, ez a gyönyörű 2012-es évvég... pont a tökéletessége miatt nem tudok hinni a véletlenben. Valamit meg kellett tanulnom, és talán tudom is, hogy mit: alázatot - sosem volt nekem túl sok belőle, mindig bárhonnan magabiztosan és optimistán és előre nézve felpattanó kemény csaj voltam... azt is mondhatnám, hogy megérdemeltem a leckét, de ezt senki nem érdemli meg, egy élet, más élete, a gyereke élete árán nem.
Hogy hogyan tovább, az már most eszembe jut, bármilyen kegyetlennek is tűnik - én pont hogy úgy érzem, hogy nem lenne tisztességes a még bennem élő kis lénnyel szemben, ha nem foglalkoztatna. Amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék valakit a helyére; de nem helyette. Ő a Kissmalacz, az én első gyerekem.
És most elmegyek megköszönni neki, és bocsánatot kérni tőle, és elengedni, és búcsúzni.


* Nyilván nem egyszemélyes döntés lesz, még befolyásolni sem akarok, de valahogy tudom, hogy M. ebben is, mint ezer más dologban, ugyanúgy fog érezni, mint én. Ő most névnapozni van, nem szólok neki, majd valamikor éjjel jön, és megtudja, semmi értelme elrontani az ő napját is, nekem most talán jobb is így, hogy van egy kis időm magammal... annyira sajnálom, ha tehetném magamra vennék minden csalódást, amit érezni fog... (Aput próbáltam hívni, de nem volt otthon, mobilon meg nem akarom a nyakába zúdítani a hírt, M. szüleinek meg majd megmondjuk együtt.)

Friday fun

Mivel semmi extra nem történik (azon kívül, hogy épp főzöm életem első hagymalevesét), de nagyon unatkozom, gondoltam mutatok nektek egy nagyon vicceset.
Gyagya, de nagyon tanulságos kis játék arról, hogy miért is olyan nehéz teherbe esni; és akkor itt még kizárólag a megtermékenyítésről beszéltünk, hol van még a megtapadás, a beágyazódás, a növekedés, és az összes következő lépés... ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hogy a francba nem haltunk ki vajon.
Nekem például egyáltalán nem sikerült túljutnom még a hüvelyen sem, még jó, hogy nem az én sejtemnek kellett bárhova is elsietni - kétségbeesetten rohantam M.-hez, hogy legyen már valami, mert folyton kinyírom a szerencsétlen spermát, aki vagyok. Ő nagyon ügyes volt, mondjuk minimum egyszer minden szakasznál elvérzett, amíg ki nem tapasztalta a veszélyeket és útvonalakat, de végül csinált nekem egy virtuális gyereket (is).
Szóval sok sikert mindenkinek, menni fog ez!

Place your bets!

Hastájékon egyáltalán nem érzek semmit, torokfájás ma reggelre már javult, de taknyos vagyok, és nehéz a fejem, úgyhogy fekszünk a cicával a kanapén, és semmitteszünk egész nap - ami meglehetősen unalmas, biztos fura dolognak számít, de sokkal szívesebben lennék a dolgozóban.

Gondoltam lejegyzem, hogy mik a tippek a Kissmalacz nemét illetően, hogy ha esetleg mégis holnap telefonálnak, nem hétfőn, akkor időben legyen itt írásban szépen.
Nagyon kíváncsi vagyok... nem is értem, a mai világban hogy bírja ki bárki is a kivárást, és ha már van lehetőség kideríteni, hogy tud a meglepetés melett dönteni... Nagyon izgalmas! Nem mintha bármennyire is számítana either way, de fontosnak fontos, mert mindent-mindent tudni szeretnék erről a kis lényről, alig várom, hogy találkozzunk végre, és hát ebben az egészben lényeges részlet például az is, hogy mi lesz a neve.
Szülői fronton mindenki ellenkező neműre számít: M. szerint kislány, szerintem kisfiú; nagyszülők mind saját nemük mellett voksolnak: M.Anyuka azt mondja kislány lesz, a két nagyapa azt, hogy kisfiú; az ex-fórumos sorstársaság szavazatainak összesítése mintha a fiú felé billenne, de nagyon kicsi arányban. Ha valaki itt is beszállna a tippelésbe, csak tessék!

Rugdaláncs

Hát ez megvót; annyira profin, hogy nem is értem, mitől tartottam valaha is.
Fél tízkor bementünk az Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrumba, kitöltettek velem egy beleegyező nyilatkozatot, aztán már szólítottak is - egy nagyon csinos csajszi bekísért minket egy pici terembe (M. bejöhetett az ultrahangos vizsgálat idejére), ahol Dr. Hajdu Krisztina és Dr. Bátorfi József várt. Ők is megemlítették, hogy csak a korom miatt még nem lenne indokolt a chorionbiopszia, de mikor mondtuk, hogy egyeztettünk már genetikussal is, megnyugtattak, hogy nem akarnak lebeszélni, hiszen minden más csak kockázatbecslés, ez konkrét eredmény; továbbá a vetélés reális esélye 0,5%.
Felfeküdtem meztelen hassal egy ágyra, és első körben megnéztük a kölköt... baromi aranyos volt, ott úszkált, és rúgkapált, és hadonászott, csak bámultunk vigyorogva mindketten, egészen elképesztő dolog ez nah. Megdícsérték a szép teli húgyhólyagomat, ami tiszta csoda volt, mert a reggel nagy kínkeservvel lenyomott olyan egy liter víz minden cseppjét módszeresen kihánytam.
Aztán megméricskélték szépen: 58,3 mm hosszú (ami 11w6d kornak felel meg, vagyis szinte napra pontosan akkora, amekkorának lennie kell), 157 a percenkénti szívverése, 20,8 mm a fej átmérője, 6,2 mm a combcsontja, 72,7 mm a fejkörfogata, 55,5 mm a haskörfogata, 1,5 mm a tarkóredője (vagyis vékony); mindene rendben van, négy darab végtaggal rendelkezik, és van orrnyerge, egészen jól látható, úgyhogy mondták, hogy nem lesz itt semmi gond.
Akkor M.-et kiküldték (aminek nagyon örült, mert az volt a kényszerképzete, hogy elájul, és lefejeli a tűt, ami belémszalad, és átmegy a vesémen), és attól kezdve minden egyes lépést előre jeleztek, pontosan tudtam, hogy mikor mi fog történni: háromszori fertőtlenítés, majd kis hasbaböködés kézzel (amitől nagyon viccesen megmozdul a kölök teljes albérlete odabent), majd egy alig érezhető tűszúrás helyi érzéstelenítés végett, aztán a nagy tű, aminek elvileg a méhlepénybe hatoláskor fájnia kellett volna, de én inkább csak egy nyomást éreztem. A kölök mindeközben nyugisan feküdt a kis lakása alján, és szopta az ujját... hát elég édes volt... Aztán egy nagyon minimálisan mintha fájt volna, amikor "kipumpálta" belőlem a bolyhokat, olyasmi érzés volt, mint a menstruációs görcs; gyorsan mozgatta a nagy tűn átdugott kisebbet, aztán hallatszott egy vákumos pattanás, majd a belsőt kihúzta és a mikroszkópnál megnézte, hogy elég lesz-e a minta; nem volt, kétszer ment még vissza, aztán megtörölte a hasamat, és kész is volt; utána átkísértek egy szomszédos szobába, ahol egy ágyon kellett feküdnöm negyed óráig, és miután meggyőződtek róla, hogy semmi bajom, hazajöhettünk. Útközben M. beugrott egy gyógyszertárba magnéziumot vásárolni, de bevennem már nem kellett, mert mire hazaértünk már egyáltalán semmit sem éreztem, semmilyen görcs, semmilyen fájdalom, csak a hasamon egy apró szúrásnyom jelzi, hogy itt valami történt. Kímélő életmód javasolt egy hétig, de feküdni nem kell, csak fizikai munkát nem végezhetek, és szexelni sem szabad, és hétfőn majd hívni fog a biológusuk az eredménnyel.
Most éhes vagyok és álmos, úgyhogy megyek is, aludni fogok valami nyálas film társaságában, hátha kikúrálja ezt a taknyosságot, amivel ma reggel ébredtem. De előbb büszkeanya leszek, és megmutogatom a Kissmalacz képét jól.