Help is on the way

Nah megvolt az első BMC megbeszélés. Igazából semmi olyan nem történt, amin már ne mentünk volna keresztül: anamnézis készült, röviden végigkérdeztek mindent első menstruációmtól mindenféle köztes tünetemen át mostanáig, megnézték a spermaeredményt és a műtéti zárójelentésemet, és adtak egy csomó beutalót. Ami nagyon tetszik az az, hogy az eddigi konkrét hormoneredményeim nem érdekelték őket, mindent újra kell csináltatni náluk - ha azok meglesznek, akkor kell majd menni az ottani nőgyógyhoz az eredményekkel, vizsgálatra és kezelés kitalálására. Azért én ma reggel még nézettem egy progeszteron meg ösztrogén szintet, csak úgy kíváncsiságból - holnap kiderül, hogy állok; a hőm szépen felugrott ma reggel, de volt már ilyen, simán visszacikk-cakkol, úgyhogy... meglátjuk, amikor meglátjuk.
A következő* ciklusom tehát stimulálatlan (értsd: esélytelen) lesz, de valahogy most nem érdekel, optimista vagyok és várakozós, érzem, hogy minden rendben lesz; M. is rögtön mondta, hogy itt minden megoldódik, úgy érzi - jó volt hallani. A BMC folyosói tele vannak hatalmas képkeretekkel, száz meg száz gyűröttke újszülött és dagatka kisbaba, öröm volt ülni a váróban. Amúgy meglepően kulturált körülmények vannak, semmilyen szempontból nem állami-kórházas fíling: kedves recepciósok, kényelmes fotelek, érdekes folyóiratok, és nem túl sok várakozás (két pár volt óránkénti időpontra, mi érkeztünk másodiknak, de így is végeztünk másfél óra alatt, adatfelvétellel és konzultációval egyetemben). A doki nagyon örült, hogy már megvan a méhtükrözésem és átjárhatóságim, és M. spermájára azt mondta, hogy "ragyogó"; és itt komolyan veszik az inzulinrezisztenciát is szerencsére, kérdezte, hogy mióta van és mit szedek rá.

Ezek követeznek:
- nekem el kell mennem következő ciklusban (CD3 majd 7DPO) szokásos hormonokat nézetni, ezen kívül rutin-labor dolgokat (vérből és pisből) meg egy csomó minden mást is fognak (HIV, hepatitis B meg C, toxoplazmozis);
- M. legutóbbi spermaeredményét elfogadják, mert nem régi, de mivel kettő kell, jövő hónap elején itt is ismételnek egyet;
- aztán én az én vérvétel eredményeimmel megyek a nőgyógyászukhoz melltapogatásra, bacit nézetni, chlamydia szűrésre (a rákszűrés eredményt szerintem nem viszem el, fél éves már, nem árt ha csinálnak egy újat), és UH követésre;
- meg kell csináltatnom még máshol egy bizonyos AMH vizsgálatot is, egy hormon, amiről csak annyit tudok egyelőre, hogy megmondja, hogy ha szükség lesz lombikra, alkalmas vagyok-e rá;
- és fontos elintézendőként a kezünkbe nyomtak egy viszonyunkról szóló nyilatkozatot, amit közjegyző előtt alá kell írni - elég WTF módon néztünk össze, hogy nemár, mi még a házasságban sem hiszünk, nehogy most valami gagyi élettársi szerződést kelljen itt kötnük... de aztán kiderült, hogy ez csak a standard irat, amit minden hivatalosan meg nem esketett pár férfi tagjától kérnek, ha elfogadja, hogy a születendő gyerek az övé, úgyhogy mosolyogtunk egyet inkább, hogy nicsak, ezek egészen komolyan gondolják, hogy gyártanak nekünk egy babát.

Hát így állunk; jó érzés így állni. És továbbá az is jó, hogy holnap éjjel indulunk a kis privát tengerpartunkra, ahol minden előrejelzés szerint végig gyönyörű időnk lesz, kivétel egy nyári záposokkal tarkított napot - aminél tökéletesebb már nem is lehetne a dolog, mert egyszer át akarunk ugrani Muggia isteni haléttermébe szörnyetegeket enni. Az élet szép.


* Igazából két ciklus lesz az elvileg, mert annyi hátránya van a várva várt nyaralásunknak, hogy az egész procedúra valószínűleg egy ciklussal odébb csúszik, a következő CD3 ugyanis lubickolás és napozás közepette várható. De most ez sem izgat különösebben, majd lazulás közben megálmodom, hogy mi legyen, az is lehet, hogy nem vesztegetek el semmit, és elmegyek még egy utolsó stimulált menetre a mostani dokimhoz.

Losing streak

Megint elvetélt egy fórumos lány, nem is tudom hányadik már amióta ott vagyok; több mint két éve próbálkoztak, szinte ráment a házasságuk így egy időre el is tűntek a hozzászólásai, aztán egyszer csak jött a jó hírrel - szerdán műtik. Erre nincsenek szavak.

Gondolkoztam rajta már csomót Szandrus kapcsán is, hogy vajon mi szörnyűbb... már ha lehet kategorizálni a szörnyűséget, hiszen egyrész rengeteg fajtája van, másrészt annyira szubjektív. Vajon annak rosszabb, akivel évek óta semmi sem történik, csak sikertelen hónap követ sikertelent, és semmi sem ad reményt, hogy valaha másképp is lesz? Vagy annak, akinek megadatik a csoda, de mire örülni merne neki, ki is tépik a kezéből? (Ennél durvábbra, többedik hónapban elveszített vagy halva született babákra gondolni sem akarok, az nekem terhesség kapcsán mindennél kegyetlenebbnek tűnik.)
Ilyenkor, hogy valami pozitívum is legyen, általában azt mondják ugye, hogy de legalább ezek a nők biztosan tudják, hogy teherbe tudnak esni - ami végülis így van. De valójában nem csak hogy nagyon sovány vigasz, de gyakorlatilag az esetek felében nem is egészen igaz. Vak tyúk is talál szemet, vannak fantasztikus véletlenek, de ha valami évekig nem jön össze, akkor ott eleve nagyok az alapproblémák (konkrétan ebben az esetben rossz sperma plusz sok anovulációs ciklus) - ennél már csak borzalmasabb lehet az, hogy de ha minden esélytelenség ellenére mégis beüt a csoda, akkor sem lehet bízni semmiben, mert ilyen precedens van. Ugyanakkor persze mi mást lehetne mondani...?

A lányok többsége amúgy (kívülálló szemével nézve legalábbis) meglepően gyorsan lábraáll újra. Nem tudom, hogy baromira erősek-e, vagy ellenkezőleg, egy önvédő mechanizmus az, hogy ilyen "egyszerűen" törlik magukból a rossz emléket - annyi tény, hogy megoldás nincs, így értelme sem lenne hónapokig lovagolni a múlton, miközben továbbra is változatlan vágyukra csak a jövőben van válasz.
Remélem sosem derül ki. És ezzel talán azt is megválaszoltam, hogy számomra mi a nagyobb szörnyűség...

Mindig van új a Nap alatt...

Azt hittem, gyerekcsinálós ügyben már semmivel sem lehet meglepni - hát tévedtem.
Most mesélte egyik csaj, hogy micsoda furcsaság történt vele: UH követés során látták, hogy van már repesztésre alkalmas méretű tüszője, úgyhogy beadta magának a szurit; egy hét múlva ment vissza receptért, amikor a dokija mondta, hogy nézzenek be még egyszer, egyrészt hogy biztos megrepedt-e, másrészt mert előzőleg láttak a másik oldalon néhány kisebb tüszőt is, és hogy azokkal mi történt. És akkor állítólag konkrétan a szemük láttára szabadult ki a petesejt abból a tüszőből, amit egy héttel előtte még nagyon fejletlennek láttak - mindez úgy, hogy az azóta eltelt időben progeszteronpótlást szedett, ami elvileg gátolja az újabb tüsző megérését. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy stimulált ciklusban (mert akkor több az esélye annak, hogy nem csak egy tüsző indul fejlődésnek) még az egyértelmű ovuláció és többnapos magas hőmérséklet után sem értelmes abbahagyni a kétnaponta-szexet. Mert lehet hogy egy esély elúszik, de ezek szerint simán bújkálni ott több is.

Azon filozofáltam, hogy ilyenkor vajon melyik tüszőéréshez viszonyítandó a luteális: ha kiszabadul egy második petelány, akkor onnan újraindul a számlálás, és ahhoz képest 14 nap (vagy kinek mennyi szokott)? Aztán elfogadtam azt a logikát, hogy a hormonok az elsőtől dolgoznak és a nyálkahártya is folyamatosan vastagodik, tehát ha nem sikerülne megtermékenyülni a legelső petesejtnek, akkor van még esélye a később kiszabadulóknak, de ha azoknál sem jön össze a találkozás, akkor az elöregedett nyálkahártya úgyis elkezd leválni, és normál időben megjön a piros.
Vagyis a többszöri tüszőrepedésnek időpont szempontjából igazából csak akkor van jelentősége, ha a második menetből fogan baba, mert olyankor van magyarázat arra, hogy miért kisebb, mint amire a luteális kezdete enged következtetni. De az esély szempontjából hatalmas dolog...

Dolgok, amiket utálok...

Ez egy ilyen rinyás poszt lesz, de a változatosság kedvéért nem azért fogok panaszkodni, mert piros lettem. Még nem lettem piros, elvileg tegnap szabadult ki a petém csak - igen, abból a tüszőből, amiről nem tudjuk mekkora volt a stimuláció kezdetekor, nem tudjuk mekkorát nőtt a szurik hatására, nem tudjuk jókor próbáltuk-e repeszteni, és igazából egyelőre azt se, hogy egyáltalán sikerült-e a pete-kiszabadulás. Ma reggel ugyanis valamennyit ment fel a hőm a tegnapi leeséshez képest, de még mindig nem jelentősen, továbbá az LH-teszt egyik nap sem volt pozitív, sőt, még tüszőrepesztés előtt volt talán kicsit erősebb, azóta csak halványult a második csík. Úgy érzem a BMC csapatnak is jó kis rejtély leszek ezzel, hogy nekem semmim sem úgy működik, ahogy előírás szerint kellene - remélem azért ez majd érdekli őket, és utánanéznek, illetve ennek megfelelően terveznek bármilyen akciót is, mert igazából az inszemináció, akár csak az időzített szex, simán mellé fog lőni nálam, ha az átlagszámítások alapján próbálnak eljárni; de egyelőre ezen nem agyalok.
Őszintén szólva eddig az egész próbálkozós időszakban talán ez a legnyugisabb ciklusom, talán azért nem idegeskedek, mert jövő hétre megvan az időpont, amikor megint történik valami előrelépésféle, aztán rögtön utána elmegyünk tengerezni jól, kilazuljuk magunkat; várom nagyon, és ott lesz esedékes a tesztelés is, szóval hátha nem keseredek el túlságosan, ha most sem jön össze.

Nah, és most a negatív oldal, amire a címben céloztam. Azt hiszem megsértettem pár embert a fórumon, tegnap kifakadtam ott, és azóta igencsak csend van a szokásos csivitelés helyett, az én szövegelésemre meg csak egy ember reagált, amúgy aki jött, az a szokásos közhelyeket nyomatta továbbra is. Nem állt amúgy szándékomban senkit bántani, csak ez már rég kavarog bennem, és megint elkezdett elmenni a kedvem az odamenéstől, úgyhogy gondoltam, mivel most már az ilyen párszor beeső újakat/idegeneket sikerült kiiktatni, talán van a régi társaságnak egy olyan magja, akivel értelmes felnőtt módjára meg lehet beszélni, ami zavar. Apparently not.
Az van, hogy egyik jófej csaj már megint elbúcsúzott azzal, hogy úgy érzi, neki nem tesz jót ez a társas várakozás, rossz hatással van már lassan a házasságára is, hogy folyton csak ezen a témán ül, én meg ezen a vonalon elmondtam, ami személy szerint engem is zavar, és néha arra késztet, hogy például ne olyan gyakran szóljak bele a beszélgetésekbe mint régen, vagy ne mutogassam a görbémet. Előhozakodtam a vesszőparipámmal, ami a biztatás, és elmondtam, hogy rám idegbajt hoz a folyamatos hiábavaló lelkendezésük; tudom, hogy együttérzésből meg kedvességből teszi, aki teszi, de őszintén szólva milliószor jobb lenne, ha csak annak mondanák el véleményüket, aki kifejezetten kikéri azt, vagy eleve csak annyit jegyeznének meg, hogy szerintük szép görbe vagy nem... ennyi még teljesen rendben lenne igazából, azt én is látom magamnak végülis, hogy fent van a vonal, valószínűleg jó a progeszteron, stb. De sokszor túlzás lesz a vége... micsoda gyönyörű magas hő, mondják egy héttel ovuláció után, ebből aztán tuti baba lesz - és lehet hogy ők őszintén szurkolósnak meg jóindulatúnak szánják, de tulajdonképpen gonosz áltatás, aminek leggyakrabban még nagyobb letörés lesz a vége, mint ami amúgy is benne van minden pirosan végződő hónapban. És ez azért különösen érthetetlen, mert egy csomóan százszor pofára estek/-ünk már ezzel a tömegesen generált megalapozatlan reménnyel, nem értem miért jó az, ha felkészítjük egymást/magunkat a biztos sikerre, miközben nem egy példa volt rá, hogy csodálatos trifázisos görbe vége vérzés lett, és olyanra is, hogy ronda maratoni ugrálósban meg baba bújkált.
Van olyan ember ott, aki minden ciklus kezdetekor kijelenti, hogy ez a terhessége első napja, és ő érzi, hogy most összejön, mert jönni akar hozzá a kis lélek, és mindenkihez fog ám, csak várni kell nyugodtan - bullshit. Több mint fél éve olvasom ugyanezt a litániát, nevetségesnek és gyerekesnek tartom, nem tudom, ő hogy nem veszi észre, hogy mennyire önámítás, és mennyire rosszat tesz magának vele, hisz bármennyire egyformán vágyunk babára mindannyian, nyilván egy fokkal könnyebb újra felállni annak, aki nem éli bele magát fejbúbig minden egyes alkalommal, hanem lehetőséget ad annak is, hogy esetleg megint nem esett teherbe. Vagy egyszerűen van aki ennyire butácska és felszínes, hogy ezeket elismételgeti ezerszer, aztán mikor mégsem lesznek igazak, csak megrázza magát, és képes megint mantrázni meg hinni ugyanazt - és mégis hányszor egymás után...? Hogyan hiteti el magával több hónap, esetleg év sikertelenségei után, hogy bármire is van garancia, és főleg miért gondolja azt, hogy joga van mást is ezekkel a bugyuta érvekkel traktálni? Mert én a világ egyik legoptimistább embere vagyok, merek nagyot kívánni, és bízni is abban, hogy megvalósul, de nem igaz már, hogy van olyan, akinek meg sem fordul a fejében, hogy teremtő ereje azért a legerősebb akaratnak sincs, és egy gyerekért igenis tenni kell, ha magától nem érkezik, és igenis van joga aggódni meg rettegni is az embernek, mert alaptalan hitre építeni az életet sokkal nagyobb badarság, mint néha kiakadni és elsiratni azt, ami még nem adatott meg.
Mindegy is, tulajdonképpen annyit jelentettem ki, hogy én ebből a közös hisztériából kiszálltam, mert nekem segít egy bizonyos mértékig az azonos cipőben járó társaság, kell egy hely kibeszélni magamból kételyeket, és nagyon fasza embereket ismertem meg a közösségnek köszönhetően, de ami sok az sok. Azt talán nem kellett volna hozzátenni, hogy az nem érdekel, ha más durván áltatja magát, de kikívánkozott már belőlem egy ideje, és azt is tudtam privát beszélgetésekből, hogy más is ezen a véleményen van, úgyhogy there, I've said it. Ha emiatt majd neheztelnek rám, akkor is nyertem pár nagyon szimpatikus embert ott, akikkel mindenképpen kapcsolatban maradok, a többi meg nem érdekes annyira, nem fogok miattuk álmatlanul fetrengeni.

Szóval most álljanak itt azok a szövegek, amiket a legeslegjobban gyűlölök a világon, és amiket mint valami elromlott magnó, minden egyes nap elszajkózott valaki:
- "Nem szabad rágörcsölni, majd akkor jön a baba, ha rá sem gondol az ember, nem hőmérőzget és nem tesztel ovulációt, csak akkor szexel amikor épp kívánja, és nem figyeli a terhesség korai jeleit." Na most ebben azt nem értem, hogy ha valaki annyira régen próbálkozik, mint ott legtöbben, akkor hogy a francba tudja ezt őszintén kijelenteni? Eleve hogy tudja megvalósítani (sehogy), de ha meg tudja, akkor meg mi értelme? Az ott gyülekezők nyilván olyan emberek, akiknek valami okból kifolyólag sokára és nehezen jön össze a baba - akkor mire jó az, ha mélyen a homokba dugja a fejét, és semmit téve várakozik. Rendben, nem egy leányálom folyamatosan figyelni a testünk minden rezdülését, és böngészni a szakirodalmat, hogy milyen tünet mit jelent, sőt biztos lelkileg nem is egészséges; de ha nem tennénk, akkor sosem derülne ki, hogy mi legyen a következő lépésünk, milyen orvoshoz menjünk, milyen tesztet végeztessünk... mert sajnos magunknak kell ezekre rájönni, a mi szervezetünket senki sem ismeri jobban.
- "Minden rendben lesz, csak türelem, mindenkinek jön a baba előbb-utóbb, mindenkit vár egy kis angyalka, és majd ha eljön az ideje és megérdemli, lejön hozzá." Nem, bakker, egyáltalán nem biztos, hogy bármi is rendben lesz, és marhára nem mindenkinek jön a baba, rengeteg olyan meddő pár van, akiknek sosem adatik meg, ha fejre állnak akkor sem; ha meg bambán várakoznak, és meg sem próbálnak utánajárni a bajaiknak, akkor főleg nem. És mi ez a bugyutaság, hogy mindenkit kiválaszt egy baba/lélek/angyalka/anyámtyúkja... seriously...? Az a magzat is izgatottan toporgott egy felhőn az ő különbejáratú tökéletes szüleire várva, akit gondolkodás nélkül kikapartattak, esetleg megszültek és megfojtottak, vagy kisgyerekként napi szinten vertek...? Miért kell meséket gyártani a világ legelemibb vágya köré, miért kell egy nő legalapvetőbb ösztönét ezoterikus maszlagba bugyolálni?
- "Ismerek egy csajt, akinek el volt záródva a petevezetője, és tele volt a petefészke cisztákkal, és hátrahajló volt a méhe, és sosem menstruált rendszeresen, és komoly inzulinrezisztenciája volt, és magas volt a TSH plusz a prolaktin szintje, és mindezek tetejébe három füle volt; jah és a férjnek meg évi egyszer állt fel, és akkor is kevés és rossz minségű spermát produkált. Na és hiába mondta nekik minden orvos, hogy soha sem lesz gyerekük, egyszer csak teljesen spontán módon mégis megtörtént, és azóta már négy is van nekik." Mindenki ismer egy csajt, ha nem személyesen, akkor a szomszédasszonytól tud egy hihetetlen történetet... ez olyan, mint a nácis dolog, ott is mindenki ismert egy zsidót, aki rendes, és megérdemelné, hogy megmentsék a gázkamrától, aztán valahogy kézen-közön mégiscsak ki lett nyírva néhány millió ártatlan ember. Kivételek mindig vannak, sőt néha még csodák is - de arra bízni a legnagyobb kívánságunk teljesülését, hogy majd hátha mi is kivételek és csodák leszünk, az enyhén szólva idiotizmus.

Most ennyi jut eszembe, de ezer van sajnos, ígérem, hogy visszajövök majd kiegészíteni, amint eszembe jutattnak újabbakat. És ismétlem: mindenki azzal ámítja saját magát, amivel épp akarja, de az már semmiképpen sincs rendben, hogy ilyen üres sallangokkal és valószerűtlen sikersztorikkal intenek nyugalomra olyanokat, akik esetleg hosszú idő után végre rászánnák magukat a kivizsgálások elkezdésére.
Rant over.

Flying blind...

Először is tartozom egy update féleséggel a meddőségi központ kapcsán: másnap felhívtak, és hatalmas meglepetésemre már erre a hónapra adtak is egy időpontot - augusztus 23-án várnak az összes cuccunkkal (teszteredmények, zárójelentések, stb.) egy első megbeszélésre, ahol majd eldől, mi legyen. Nagyon várom már, kíváncsi vagyok, hogy mennyire profik, mennyire felhasználóbarátok, és mennyire gyorsak; remélem nagyon.
Közben meg megy ez a felemás hónap, amit gyakorlatilag vakon fogunk lebonyolítani. Tegnapelőtt ugyanis voltam dokinál, és hiába az UH, semmi támpontunk nincs azon kívül, hogy a nyálkahártyám szerinte szépen vastagszik (méretet sajnos elfelejtett írni a kis követős papírkámra), ugyanis a tüsző(i)m újfent elbújtak valamerre. Nem aggódom különösebben, mert volt már olyan, hogy több alkalmas kukkoláskor sem sikerült elővarázsolni semmit, aztán egyszer csak mégis ott virítottak szép kövéren, de azért jó lett volna, ha legalább a kezdő lépést tudjuk dokumentálni, mert mostantól we're on our own: beadta a Merionalt, és a szabadság miatt további követés nem lesz. Azt mondta, hogy két nap múlva mehet még egy adag (azt M. ma beadja jól), aztán rá két napra a Choragon, és ezzel a tanáccsal utamra bocsátott, szabadkozva, hogy ő csak egy hét múlva dolgozik újra (persze nem akart pénzt elvenni, alig győztem meg, hogy de félig elvégezte a munkát, hadd fizessek én is legalább fél árat).

De természetesen nem ennyire egyszerű ez, hiszen rólam van szó. Visszanéztem ugyanis a görbéimet, és elbizonytalanodtam... vagy jobban mondva megbizonyosodtam, hogy egy kicsit alakítani kell az utasításakon. Ez ugyanis összeségében a negyedik olyan stimulált ciklusom, amikor gyógyszer plusz injekció kombinációval próbálkozunk: az első kettőben még négy-négy Merional kellett a tüszőéresztéshez (9., 11., 13., 14. illetve 10., 12., 14., 16. ciklusnapokon), 16. illetve 17. napi tüszőrepesztéssel, aztán volt a műtét, végül a múlt ciklusban már két Merional is elég volt, 12. és 14. ciklusnapokon, és a 16. napon már lehetett is repeszteni. Ez remélhetőleg azt jelenti, hogy nem csak alkalomszerűen, hanem hosszabb távon is hat rám a kezelés, hiszen gyorsabban nőnek a tüszők, és jó minőségűek is, hiszen a jó progeszteronszintem az adagcsökkentés ellenére is megmaradt.
Most meg a doki javaslata szerint 10. és 12. ciklusnapokon Merional, 14. ciklusnapon Choragon, ami szerintem túl hamar van - attól tartok, nehogy esetleg ezúttal lassabban növekedjen a rejtőzködő tüszőm, és ráerőszakoljuk a korai repedést, miközben még túl kicsi. Mert végülis eddig a stimuláció mennyiségétől függetlenül mindig a 16. ciklusnap volt a legelőrehozottabb alkalom, amikor már megfelelő volt a méret, és nem hinnám, hogy hirtelen megtáltosodtam volna... Igen, bízom a dokiban, de ő ennyire részletesen nem emlékszik az időpontjaimra, csak azt látta a lapomon, hogy legutóbb hány adag Merionalra volt szükségem. Szóval az én különbejáratú tervem az, hogy ma beadjuk a második szurit, vasárnap a harmadikat, és várunk keddig - ha reggel megugrik a hőmérsékletem, akkor azt jelenti, hogy magától kiszabadult a bamba petelányom, ha nem megy fel, akkor beadjuk a szurit és rásegítünk mesterségesen; az pontosan CD16 lesz, és ha addig nem történik semmi, akkor egy-két napon belül fog, ami még mindig párhuzamban lesz az eddigi stimulált ciklusaimmal, amikor is a CD18 volt a legkorábbi ovuláció ever.

Egyszerre hiszem és remélem, hogy semmit sem rontok el ezzel az öndiagnózissal, tényleg úgy érzem, hogy akármilyen jó szakember a dokim, a múltbeli adataimat mégiscsak én ismerem jobban, és ez alkalommal csak azokra lehet támaszkodni, mivel a testem ennél több információt nem árult el. És végülis, bár nyilván nem mondom, hogy az a megfelelő hozzáállás, egy csomó nőgyógyász van, aki tizedannyira sem körültekintő mint az enyém, és a pácienseik hírből sem ismerik az alapos UH-követést (csomó magyar fórumon, és szinte az összes angolon van erről szó), mégis kezelve vannak, többnyire ilyenfajta tapasztalatokra alapozott tippek alapján, amik gyakran be is jönnek.
A legrosszabb ami történhet, az, hogy ez is egy újabb sikertelen próbálkozás lesz, ami talán most zavar legkevésbé, mivel elérhető közelségben várnak ránk a BMC lehetőségei. Majd jövő héten elmesélem, hogy milyen formában valósul meg a terv.

Marching on

Nah, voltam tegnap a dokinál, kegyetlen ez a szabadságos féligrendelés, annyira tele volt a váró, hogy volt, akinek állni kellett. Igazából csak egy gyorsat egyeztetni mentem, meg gyógyszert* feliratni, úgyhogy velem jól járt mindenki; vagy hát mivel ebben a ciklusban csak szerdánként tud megnézni, nem vett el pénzt (bolond ez az ember), úgyhogy nem is tudom, ki járt jobban. A lényeg az, hogy szerinte emiatt ne hagyjunk ki egy hónapot, úgyis tudjuk már, hogy ez a gyógyszer adag engem nem stimulál túl, úgyhogy jövő héten lesz egy UH, aztán utána ha nem sikerül szereznie egy helyettesítőt, legfeljebb kitalálunk valami köztes megoldást.

Kérdeztem tőle a meddőségi központot is, azt mondta nyugodtan jelentkezzek be, úgyis későre adnak időpontot, és legfeljebb majd le kell mondani. Az ő javaslata a Budai Meddőségi Centrum vagy a Kaáli Intézet volt, és mondta, hogy majd említsem meg a nevét, ha jelentkezek; én az utóbbi mellett döntöttem. A Kaáliról nyilván tudom, hogy világhírű intézmény, ennek megfelelően rengeteg a külföldi páciens, sok a pénz, és nagyságrendekkel jobbak a körülmények, mint egy állami kórházban - ugyanakkor pont a népszerűség miatt állítólag nagyon hosszúak a várólisták. A BMC a János Kórház része, és ott nekünk mellékheregyulladásos menet kapcsán nagyon jó tapasztalatunk van az urológia ügyelettel, úgyhogy megelőlegezem a bizalmat a meddőségis részlegnek is; sok jót olvastam róla egyébként fórumokon is, állítólag szakmailag és emberileg is nagyon ügyesek. Tegnap este röviden leírtam nekik a történetünket a weboldalon talált e-mail címre, és ma reggel már várt is a válasz, hogy fel fognak hívni időpontegyeztetés miatt - hát, ha majd gyereket is ilyen reakcióidővel gyártanak nekünk, akkor igencsak elégedett leszek.
Így állunk most, ha telefonálnak, jövök és beszámolok.


* Ezzel kapcsolatosan van egy sztorim, amire még barátunk Gregory House is büszke lehetne, minden gyógyszerfüggő társával egyetemben. Hétfő délután ugye meglehetősen labilis idegállapotban elrobogtam a rendelőhöz, azt remélve, hogy mivel még két nap van augusztusig, ezen a héten szokásos munkarendben ott lesz a doki, és ad receptet - hát nem volt, cserében útközben piros lettem, tehát azonnal lehetett is aggódni, hogy akkor viszont két nap múlva már pont el kellene kezdeni a beszedegetést. Térdemig lógó orral bandukoltam a plázában épp, amikor eszembe jutott, hogy mi bajom lehet attól, ha bemegyek egy gyógyszertárba, előadom a szerencsétlenségemet, és várom, hogy hátha megsajnálnak. Úgyhogy felvettem a legjobb puppy-eyes arckifejezésemet (nem volt nehéz, mert nem voltam a legjobb kedvemben), és elindultam; meglepetésemre inkább csábos mosolyra volt szükség, mert férfiember szolgált ki, úgyhogy gyorsan váltottam is, és a kétségbeesés és flörtölés határán egyensúlyozva mondtam neki, hogy így jártam, kérek szépen gyógyszert. És a pofátlanságot tetőzendő akkor már nem csak Clostilbegytet, hanem Meforalt is kértem, így legalább nyaralás előtt nem kell házidokihoz rohannom; azóta már az előbbit a doki is felírta, úgyhogy most be vagyok biztosítva.
Szóval ennyire egyszerű ez; egy füzetbe ugyan be lettem írva, mert ha vinnék majd utólag receptet, akkor az ár egy része visszajárna (a támogatott gyógyszerek miatt), de az mindegy, ha majd valami drogos pillanatomban szükség lesz a bűnözői karrierem ilyenirányú folytatásához, van épp elég patika Budapesten.

Hát ennyi volt...

A nagy csodavárás, beleérzés, belehivés... jó volna azt mondani, hogy szerencsére sikerült visszafogni magam és a beleélés elmaradt, de hazudnék... igen, minden odafigyelésem és önkontrollom ellenére egy halvány sugár ott élt végig; és nem, ilyen szar még sosem volt a csalódás. Gyakorlatilag többé-kevésbé folyamatosan bőgés kerülget egy napja... vasárnap reggel teszteltem egy negatívat, persze képes voltam még bízni egy kicsit, mert a hőm az viszont emelkedett - hát mára már lezuhant teljesen, szóval holnap piros, és lehet előlről kezdeni az egész kibaszott küszködést és szánalmas reménykedést.

Azt hiszem mondtam már, de továbbra sem értem, hogy lehet ezt évekig csinálni, bírni, nem értem azt, aki mosolyogva mantrázgatja, hogy majd ha eljön az ideje, megtörténik, és majd ha egy kis lélek kiválaszt és... nevetségesnek és gyerekesnek és önáltatónak tartom - és én már csak tudom, hogy milyen az, amikor önvédelemből önámít az ember. Persze megoldásom az nincs, hogy hogyan másképp, mert mégsem bújhat az ember az ágy alá meghalni, csak azért mert megint eltelt egy hónap eredménytelenül, valahogy fel kell állni, és erőt kell gyűjteni az újabb próbálkozáshoz. Nekem most van az, hogy egy hajszál választ el az összeomlástól... vagy szakad majd vagy nem, hátha mégsem, én próbálom tartani magam, mert ki a fene akar egy savanyú pofát látni egész áldott nap... M. nem ezt érdemli, ő egy aranyos-drága tündér, tartja bennem a lelket, bíztat, vigasztal, elismétli ahányszor csak elbizonytalanodom és rettegek, hogy mi egy csapat vagyunk, és együtt bármit megoldunk, és nem tudja az édes, hogy ettől csak jobban fáj, mert ezerszer rosszabb neki csalódást okozni, mint magamnak. És tudom, hogy nem okozok csalódást, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében, de a helyzetben, az eredménytelenségben igenis csalódik, tudom, hiszen hogyan is lehetne másképp, mikor ennyire kitartóan próbálkozik, és őszintén készül az ember. És szétszaggatóan kettős érzés, mert egyrészt imádom ezért a lelkesedésért, hogy ő is mennyire szeretné és várja a csodát, jól esik, hogy nem nyomásra, hanem őszintén teljesen megváltozott a hozzáállása a pár évvel ezelőttihez képest... másrészt minél inkább így van, annál jobban szenvedek attól, hogy nem tudom neki megadni azt, amire velem együtt vágyik.
És be kell vallanom ezt is: neheztelek... semmiképpen sem rá, és igazából ha boncolgatni kezdem a helyzetet, konkrétan magamra sem, nem tudnék, nem lenne okom - például három évvel ezelőtt még tényleg nem álltam készen erre, nem mertem volna kijelenteni, hogy nekem gyerek kell, és mostantól bármikor jöhetne; M. meg, aki pár éve még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán valaha apa akar-e lenni, még kevésbé. Sőt, azt is kieelemeztük és -következtettük anno, hogy nekünk nem fog menni az erőltetés, nem az a típusú ember egyikünk sem, és ezáltal nem az a fajta páros vagyunk, aki meggyőzi és ráveszi és belekényszeríti a másikat, mert majd ő jobban tudja, hogy annak mi kell. Szóval bár hatalmas paradoxon, épp ez bánt... hogy nem bánok semmit, hogy ha visszapörögne az idő, valószínűleg ugyanezt és ugyanígy csinálnám, és hogy mindez annak ellenére igaz, hogy végig sejtettem (és féltem) a lehetőséget, hogy nekem/nekünk cseppet sem megy majd egyszerűen a teherbeesés.

Nem tudom mi lesz, mi legyen... Ma elmegyek a dokihoz, remélem ott lesz, mert említette, hogy augusztusban csak szerdánként rendel, és hát ez már a szabihónapjának az első hete. Amúgy holnap fog megjönni, úgyhogy még holnapután is beleférne a gyógyszer kiíratás, ha esetleg ma nem dolgozik. Csak igazából olyan kilátástalannak látom az egészet... eleve nem tudom, hogy ezt a hónapot hogyan fogjuk megoldani UH-követés szempontjából, persze volt már olyan, hogy szabadnapján bejött csak miattam a rendelőbe... kifogásokat keresek, de nem is tudom mire... Feladni nem tudnám, nem olyan fából faragtak, és az egyszerűen magunktól összehozás az nálunk ki van zárva, hiszen kiderült már, hogy nem termelek megfelelő minőségű petét, szóval csak múlnának a hónapok esély nélkül. De úgy érzem, ez a doki, bármennyire jófej és jó szakember, most ebben nem tud ennél hatékonyabban segíteni, hiszen ő maga is említette nem rég, hogy néhány újabb ciklus sikertelen próbálkozás után, meddőségi központ a megoldás; ezt is meg akarom beszélni most vele, hogy akkor hogyan és hova...
Persze-persze nem kellene előrerohanni, amint jól tudjuk, még teljesen egészségesen működő pároknak is egy év a próbálkozási idő, hiszen milyen kicsi a teherbeesés esélye még a legideálisabb csillagegyüttállással is, bla-bla-bla. Nekem nincs egy évem. Lehet hogy elcsesztem, lehet, hogy szülnöm kellett volna tíz évvel ezelőtt egy bármelyik pasinak, aki vágyott erre, lehet, hogy nem kellett volna válogatni, hanem be kellett volna érni a sok kompromisszummal, ahogy mindenki tette, akit ismerek, lehet, hogy nem ennyi évesen kellene picsogni. De nem érdekel, akkor sem változtatnék a múlton, ha ez a jövőmet is veszélyezteti: én M. gyerekét akarom megszülni és vele akarom felnevelni, mellette akarok élni és megöregedni, és senkivel a világon nem cserélnék. Ha valami felső erő ezt arrogánsnak ítéli, és nem teszi teljessé az életünket egy utóddal emiatt, akkor sem tudom visszavonni, mert ezt érzem minden sejtemben. Csak dühít, hogy akkor miért kell szivatni, miért tűnik ennyire egyszerűnek az, ami igazából pokolian komplikált... nem, nem vágyok alacsony spermaszámra és zárt petevezetőkre, hogy ha már lúd, legyen kövér, csak egyszerűen tehetetlen vagyok, és ennél az érzésnél semmit sem gyűlölök jobban. Lehet, hogy tényleg túl könnyen sikerült minden eddigi terv az életemben, és érdemes lenne alázatot tanulni, de nem akarok. Én babát akarok, és leszarom, ha bárki szerint leckéztetést érdemlek... akkor mit érdemel az, aki kétszer elmegy abortuszra, vagy aki a meglévő gyerekét veri - és ennél hány finomabb árnyalata van a szülői nemtörődömségnek...? Hagyjuk is ezt, kár igazságosságról fantáziálni, gondolom, csak cikáznak a gondolataim mindenfelé, okokat keresek megoldásokat remélek, és semmit sem találok. Szar nagyon...

Várakozós

Ma 9DPO, legalábbis azt hiszem. A hőm ugyanis most is elég érdekesen viselkedett, és csak a tüszőrepesztő szuri utáni negyedik napon kezdett egyértelműen emelkedni, ezzel harmadik napra téve az ovulációt - a görbe mellett azt is alátámasztja ezt, hogy ugye az előző stimulált ciklusban is később hatott rám az anyag, mint amit a használati utasítás és minden szaktekintély mond. Na mindegy, ezúttal nem hagytuk abba túl hamar a célzottan gyerekcsinálós szexet, úgyhogy mi tényleg minden esélyt megadtunk a dolognak.
Amúgy ilyen szép görbém még sosem volt, az is biztos, trifázisos meg minden, csak az a baj (perzse, mindig van valami bajom), hogy teljesen nem lehet megbízni benne: ugyanis hétvégén voltunk egy ausztriai hosszú hétvégén, ahol azért nem tartottam be szentírásként a diétámat, és hát egy kis utánanézéssel kiderült, hogy az evési szokások változása (pontosabban a kalória- és szénhidráttöblet) simán okozhat hőemelkedést; és most ugyan már visszatértem a szigorú diétámhoz, de egy tegnapelőtti kocsmázás eredményeképpem piros és gyulladt a torkom, szóval amit tegnap és ma reggel produkáltam, az viszont már láz.
Ma viszont megjött a tegnapi vérvétel utáni progeszteron eredményem, ami jó lett: 60,4 nmol/l (18,99 ng/ml) - volt már ennél sokkal jobb is (mondjuk kétszer ekkora Merional adaggal), de igazából ez is felső értékhatár közeli, szóval igencsak jó, ha akar jönni az a bablaty.

Ó, annyira jó lenne, ha akarna... annyiszor gondolok rá, és mindig elhessegetem a dolgot, mert nem akarom beleélni magam... nem merem. Most már M. is minden kis jelre felkapja a fejét, és remél - szegényem már jóval képzettebb női fertilitás terén, mint egy áltlagos orvosit végzett pasi... Amilyen optimista voltam ciklus közepén, annyira visszafogott vagyok most; még az is átfutott a buta babonás vagymilyen fejemen, hogy vajon le merjem-e írni ide, amit szokatlannak vélek, mert eddig is voltak apró dolgok, amik sikerre engedtek következtetni, és fájdalom lett a vége. De most úgy döntöttem, menjen a poszt, mert ha itt van a hasamban a kismalaczunk, akkor igenis szeretném látni később, hogy mik voltak az első dolgai, és ha nem, bármennyire is nem akarok erre gondolni, akkor meg hátha ez lesz segítségemre a későbbiekben.
Szóval túl sok tünet igazából nem is lehet még ilyen korán, hiszen nagyjából most fejeződik be a beágyazódás, tehát kezd el termelődni a HCG, ami egyáltalán okozhat bármit is. Arról nem is beszélve, hogy nekem a premenstruális ügyeim is teljesen kiszámíthatatlanok, volt már olyan, hogy majdnem leszakadt a mellem, és olyan is hogy egyáltalán nem fájt, volt olyan, hogy mintha éreztem volna valamilyen fájdalomfélét az alhasamban, és olyan hogy nem, és ugye a hőm is mindig a piros napján zuhan csak le, szóval előre sosem lehet tudni. Ami a mostani alkalommal érdekes, az az álmosság, hogy szokatlanul fáradt vagyok, úgy, hogy tegnap például tíz órát aludtam.
Hétfőn így vagy úgy kiderül. Addig megpróbálok nem tesztelni, mert ugye tüszőrepesztőt kaptam, és az álpozitívat eredményezhet. Persze az eddigiekből kiindulva nem fogom kibírni, de az nem is annyira baj - mindig is úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb kideríteni, mert ha öröm lesz, akkor legyen minél előbb, ha meg nem, akkor csak szarabb attól, hogy plusz valamennyi napig még képzelődik az ember...
Ó, legyen-legyen, úgy szeretném...

Ez egy gyönyörű nap!

Azt hiszem bátran állíthatjuk, hogy meglehetősen hullámzó a kedélyállapotom! :) Merthogy a címben nyoma sincs az iróniának... ez a tényleg az, minden péntekségével és tizenháromságával együtt.
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?

Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH  e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.

Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.

Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...

Most úgy érzem, jönni fog az aktuálisan vágyott csoda is... valahogy merek hinni benne, de megmagyarázni nem tudnám, hogy miért. Talán mert annyi minden összejött, hogy ezek a mostani ideális körülmények kialakuljanak, hogy nem lehet véletlen - és nem lehet máképp. A virtuális környezetemben az utóbbi időben annyi mindenkiről derültek ki rossz dolgok... fizikai állapotok vagy betegségek, amik miatt nem lehet baba, vetélések; ilyenkor mindig elszégyellem magam, az utóbbinál az irigykedéseim miatt, amiket hiába próbálok, képtelen vagyok visszafogni, amikor valakinek sikerül az a pozitív teszt, ami nekem még sosem, az előbbieknél meg... Igazából bármennyire is elkeseredem, amikor spontán ciklusban rossz minőségű és stimuláltban lassan növekedő petét termel a testem, velünk semmi komoly baj nem történt - a koromon kívül semmi sem szól az ellen, hogy lehet még nekem akárhány gyerekem, csak türelemmel ki kell várni. M. minden betegeskedése ellenére, csodával határos módon makkegészséges, ami a termékenységét illeti; nekem mindkét petevezetékem átjárható, a méhem tökéletes, gyógyszeres rásegítéssel a hormonjaim és ezáltal a petéim is rendben vannak - ennél többet kívánni sem lehetne. Ennek kapcsán kívánok tehát: egy babát, áprilisra; mert ha most megfogan, akkor még arra is van esély, hogy Anyu szülinapján szülessen, ami mennyire szép lenne már... 

Gyere-gyere kismalac, költözz a hasamba!

Nincs cím.

Már nem tudom milyen címet írhatnék, kifogytam a szellemességekből és közhelyekből egyaránt...
Havonta... vagy inkább ciklusonként kétszer jövök nagyjából, úgy látom, egyszer, mikor még lelkes vagyok és reményekkel teli, ovuláció és vérvétel után, izgalmas várakozásban - és ilyenkor, ovuláció előtt, aggódós várakozásban. Luteális végi hőeséskor vagy piros napokon sosem, mert akkor tudatosan letiltom magam a gondolkodásról, különben megbolodulnék.
Persze sejtettem, hogy egy műtétes és stimulálatlan ciklus felejtős, de valahol a lelkem nagyon mélyén, az önvédő mechanizmusaimon is túl a remény mindig pislákol - most is megtette. Még aztuán is, hogy a 6DPO progeszteronszintem siralmas volt, 25,9 nmol/l (8,14 ng/ml), vagyis rossz minőségű petét termeltem, és hogy a hőm ennek megfelelően végig nagyon rozoga volt, és piros előtt szokásos módon le is esett. Tesztelni csak egyszer teszteltem, azt is azért, mert az LH-teszteken (amiket végeztem folyamatosan, hogy nehogy lekéssünk bármit is az ugrándozó görbém miatt, mint múlt ciklusban) volt egy-egy hol alig látható, hol halvány második csík, és állítólag ezek jóstesztekként használhatóak, mivel valamiért HCG-érzékenyek is... szóval most legalább tudom, hogy nálam ez is hamis eredményt mutat, akármennyire ugyanolyan jelzés volt, mint pár hónappal ezelőtt a tüszőrepesztős injekció utáni próbakor. A terhességi teszt negatív volt persze, de nyilván elhitettem magammal, hogy túl korai... még mikor vérezni kezdtem, akkor is képes volt egy pillanatra bevillanni, hogy amíg nem élénkpiros, addig bármi lehet, más végig menstruál terhesség alatt... a darabok aztán szerencsére elég hamar kijózanítottak...

Szomorú vagyok és csalódott és hitetlen és irigy. Mindig megjelenik a fórumon egy-két beeső új ember pozitív tesztekkel, és szinte kivétel nélkül utálom őket azonnal, nem gratulálok és nem drukkolok, igazságtalannak tartom, hogy másnak sikerült és nekem nem, és hiába mondják, hogy ők még régebben próbálkoznak mint mi, nem láttam a fájdalmukat, mint a régi topiklakóknak, nem sorstársaim, nem érdekelnek, képtelen vagyok örülni nekik.
Ugyanakkor hálás vagyok, hogy igazából semmilyen konkrét bajom nincs... annyi szörnyűséget mondanak a fórumon, rengeteg betegséggel küszködnek ott a lányok, sokan több darab olyasmivel is, ami akadálya a gyereknek. Én elvileg egészséges vagyok, és M. is az (pénteken elment egy második spermatesztre, az eredménnyel majd jelentkezek), szóval csak türelem kellene meg jó időzítés... meg szerencse vagy csoda, vagy nem tudom minek nevezzem azt, ami hiányzik.
És aggódok - tudom, hogy nem kellene és nem szabadna, de nem tudok tenni ellene; úgyhogy azzal nyugtatgatom magam, hogy ezen nem fog múlni... a pozitív gondolkodás mantra nagyon aranyos dolog, de ha belegondol az ember elég bugyutácska is egyben, hiszen hány gyerek "sikerül" véletlenül, őket nem kívánó családokba, rossz szülőkhöz és rossz körülmények közé... Aggódok, mert minden jó eredményem ellenére sajnos van olyan, hogy megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag meddő egy pár, és aggódok, mert idős vagyok már, fogynak és romlanak az amúgy sem valami jó minőségű petesejtjeim, öregszik a méhem, futok ki az időből, és egyelőre azt sem látom, hogy így hogyan lesz nekem kisbabám, nem hogy mernék bízni benne, hogy legalább kettő lesz...
És tudom, hogy hinni kell, és szükségem is van rá, hogy M. mondja, hogy minden rendben lesz. Ugyanakkor rettegek, hogy mi lesz velünk ha nem sikerül, hiszen van ilyen... ha látszólag mindketten egészségesek vagyunk és mégse, akkor végülis ez azt jelentheti, hogy csak együtt nem megy, M. meg annyira fiatal, hogy neki még évtizedekig simán összejöhet mással... Nem akarok belemenni ebbe, mert már érzem, hogy bőgnöm kell, de azért nem teljesen abberáció ez a gondolat. Perzse lehet örökbefogadni, és mi nem is bánnánk... jó, ez ilyen formában nem igaz, minden vágyam, hogy M. génjeit vigye tovább a kisbabám, hogy hasonlítson rá, ránk... de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nálunk az egész procedúra hosszú évekbe telő hercehurca, és miközben telik az idő az örökbegyerek lassan nődögél egy idegen környezetben, kit tudja milyen neveléssel... hogy lesz az valaha is igazán, teljesen a miénk...?

Nem tudom mi lesz... per pillanat az, hogy jövő hétfőn megyek a dokihoz UH-követésre, és tüszőéresztő szurikra, addig meg szeredm a peteérés serkentő gyógyszert, és próbálom kikapcsolni az agyamat. Boldogok vagyunk együtt, tökéletes az életünk, ezer tervünk van a jövőre... boldogok vagyunk. És annyira de annyira vágyom egy kisbabára... :(