Nahszóval...

Megpróbálom egy héttel ezelőttnél kezdeni, de túl hosszú nem lesz, mert nem sok történt azóta...

A doki kivette a varratomat, a köldökömben picit éreztem, mert nehezen fért hozzá, de amúgy teljesen fájdalommentes procedúra volt; a hegeket még ilyen miniragaccsal lefedem, mert a nadrág súrolja őket, de már mind teljesen begyógyultak, egyik oldalon a var is leesett, nem is nagyon lesz ennek nyoma. Mondta, hogy akkor örülünk a jó híreknek, és még két-három ciklust próbáljunk meg az eddigi stimulálós módszerrel, de ha nem jön össze, akkor érdemes lenne elgondolkozni egy meddőségi centrumon - bármilyen ijesztő ez a gondolat, azért örülök, hogy nem hiteget évekig, hiszen igenis van olyan pár, akinél látszólag minden rendben, aztán mégsem megy a teherbeesés, úgyhogy nem szeretnék tétlenül várni hogy majd csak lesz valami. Írt is ki gyógyszert a következő ciklusra, és azt mondta még, hogy ha esetleg hetekig nem lennék piros (mert ugye nálam volt már példa háromhavontára is sajnos), akkor menjek vissza, és mesterségesen meghozzuk.

Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy ebben a műtétes ciklusban szabad-e már próbálkozni, de aztán otthon utánanéztem, és igazából ha nem röntgenes az átjárhatósági (mert olyankor van sugárzás), akkor nincs akadálya, sőt ajánlott is. Úgyhogy méregettem a hőmérsékletemet, illetve használtam az ovulációs teszteket, hogy lássam, mikor mi legyen - a hő konstans módon ügyesen lent volt, de a teszt sosem volt pozitív; ezt már talán írtam egyszer, hogy állítólag bizonyos nőknek csak néhány óráraugrik meg az LH szintje, és ha pont nem akkor ellenőrzik, lemaradnak róla. Nekem tegnapelőtt és az előtte való napon látszott egy második csík, viszont a kontroll vonalánál sokkal világosabb volt (tehát hivatalosan negatív), aztán tegnap egy fokkal még halványodott, ma délután meg kiderül, hogy milyen, de az a tippem, hogy eltűnik már. Ma reggelre meg három tizedet ugrott a hőm, szóval akár az is lehet, hogy megrepedt a tüsző - persze az is, hogy csak próbálkozott a szervezetem, és holnapra visszaesik... mindenesetre még egyszer a múlt havi hibát nem követjük el, és nagyon figyelünk az együttlétek kétnaponkénti időzítésére mindaddig, amíg legalább öt napig konstansul nem tartja magát a görbe, hogy biztos legyen az tüszőrepedés.
Nem valami izgalmas időzítve szexelni, tegnap este például le kellett beszélnem róla magunkat, mert nem talált volna az órarendbe, de M. meglepően jól viseli; mindenki panaszkodik, hogy az ő pasija lamentál, meg nekik nem megy ez a nagy kiszámítottság, M. meg, mint egy gyakorlott pornós, szinte kivétel nélkül bármikor azonnal teljesít, szoktunk is ezen vicogni... :) Mindenhol olvasni, hogy "nem kell rágörcsölni" (gyűlölöm ezt a kifejezést), és majd jön a baba, ha akar, és biztos hogy sokaknál így is van, különben nem lenne ennyi szerencsétlen véletlengyerekes pár, de könyörgöm, ha már eldöntötte az ember, hogy tesz érte, akkor csak figyelembe kell venni, hogy egy hónapban talán három nap van, ami esélyes, és legalább megpróbálni alkalmazkodni ehhez. Ebben a hónapban amúgy különösen nehezített pálya nekünk, nem csak az UH hiánya miatt, hanem azért is, mert a másik támpontom, a méhnyaknyák-állapot egy kicsit megzavarodott (talán a műtét miatt, nem tudom), és egy nagyon fura korai időponton kívül, amikor egyértelmű volt, hogy még nem érhetett meg a pete (a hőm igazolta is később), egyszer sem volt tojásfehérjés. Volt viszont egy érdekesség, ami régen nem szokott: tegnap enyhén fájdogált vagy szurkált vagy mit csinált a bal alhasam, nagyjából ott, ahol a már begyógyult műtéti heg van, gondolom ez lehet az a petefészekfájás, amiről a lányok beszélnek, mikor mondják, hogy ők érzik a tüszőrepedést; mára már elmúlt úgy érzem, és a hőm is emelkedett, kíváncsi vagyok, hogy ez valóban azt jelenti-e... ha igen, jó lenne ha megmaradna, mert egy plusz jel sosem árt.
Úgyhogy most várás van, aztán hőgörbe alapján elmegyek ovulációt ellenőrző progeszteronszintet ellenőriztetni, aztán óIstenem hátha-hátha nem kell már beszedni semmilyen cikluseleji gyógyszert még legalább egy évig...

Még két dolog röviden, egy kellemes és egy kellemetlen. A jó: tegnap felhívott a kedvenc fórumos ismerősöm, tök jó volt beszélgetni vele, szóban is pont olyan aranyos és laza csaj, amilyennek elképzeltem, remélem hamarosan megejtünk egy élőben találkozót is. A rossz: este valami hihetetlen farkaséhség tört rám, és megettem egy diétámhoz képest elképesztő adag süteményt; régebbi falásrohamainhoz hasonlítva semmiség (egy normál ember jóllaktam-napos adagja), de szénhidrátban a mostani szokásosom duplája - meg is van a böjtje, ma reggel borzalmas hányingerrel és puffadással ébredtem, még most sem múlt el teljesen, úgyhogy vettem gyümölcsleveket, és ma nem szándékozom csak inni... és remélem eszembe jut ezt visszaolvasni, amikor a jövőben elcsábulni készülök... so not worth it!
Na megint kilométerest írtam, megyek dolgozni.

Green light

Igen, nem is cifrázom, ennyi a lényeg: zöld útja van a babnak, át vagyok járható - yaaay! :)
Elég hosszú lesz ez a bejegyzés, mert minden részletet rögzíteni szeretnék, hadd olvassa majd a kölök, hogy milyen kalandos ösvényeken jutott el hozzánk...

Az úgy volt, hogy kedden reggel az előzőleg megbeszéltek szerint bementem a kórházba, dokim ahogy szokott, kijött értem, átadott egy felvevős nővérnek, az elkísérgetett mindenféle emberekhez, akik felvették az adataimat, és egy óra múlva már ültem is a kis kockás pizsimben az ágyon. A szoba nagyon klassz volt, Apu két héttel ezelőtti helyéhez képest egy valóságos luxushotel: frissen felújított, újonnan festett, csinosan berendezett, szép ágyneműs, kényelmes ágyas, négyfős kórterem, aminek a szomszéd szobával együtt volt külön saját fürdőszobája. És egyik legnagyobb szerencsémként nagyon jófej szobatársak jártak hozzá: egy kedves néni, akit ambulánsan műtöttek (ő aznap jött és ment is), egy nálam két évvel fiatalabb Nóri, akinek endometriózis miatt nem jöb a bab (neki nagyjából ugyanazt csinálták mint nekem, csak sokkal több javítanivaló dolguk volt odabent), és egy hatvanas fiatal hölgy, Margit, aki nagyjából olyan fajta ember, amilyen Anyu lenne mostanában, élettel teli, kedves, beszédes (neki nagyon megnyúlt méhszalag miatt kivettek és átrendeztek csomó mindent a hasában). Velük ezután is kapcsolatban maradok majd, nagyon lelkesítő jelenségek, főleg az utóbbi - aki saját bevallás szerint egy boszorkány, és aki mindig nagyon könnyen esett teherbe (öt gyerek lett az eredmény, ők most nagyjából velem egyidősek), úgyhogy azt mondta, nem lehet véletlen az, hogy neki most kivették a méhét, én meg egy termékeny méhre vártam/vágytam, vigyem hát az erejét, és akár szüljek évente egyet, ha azt szeretném... :)
Aznap nem sok minden történt már, vérnyomást mértek csak meg lázat, és bejött egy nővér részletesen elmondani, hogy pontosan mik fognak történni másnap; meg hozzám (megint kivételként - és ez végig így is maradt) bejött a dokim is, ő is végigvitt a tennivalókon, és mondta, hogy ha nem lesz sürgős császár vagy ilyesmi, akkor reggel megpróbál velem kezdeni. Én meglepően nyugodt voltam és jókedvű, ami nagyban köszönhető annak, hogy egyik aranyos fórumos lány, akivel pár hete történt ugyanez, nagyon részletesen szintén elmesélte, hogy mi hogyan volt, és mennyire fájt - meg persze a szobatársaknak, akikkel csomót beszélgettünk mindenféléről, így nagyon hamar telt az idő.

Számomra nagyon jóalvós éjszaka után hajnalban ébresztettek... megint vérnyomás- és lázmérés, kegyetlen, hogy az mindig öt óra körül intézik, hogy még az éjszakás műszak letudja. Ekkor már inni sem lehetett (előző nap még ebédeltünk is, aztán éjfélig inni kellett), és nekem volt még egy komoly aggodalmam: úgy tűnik freak of nature orvosi csoda vagyok ugyanis, rám abszolút nulla hatással volt a bélmosóként emlegetett hashajtó por, amit előző délután megitattak velünk - állítólag attól órákon belül mindenki lerohanja a budit, ehhez képest én vígam elvoltam egy kis darab diszkrét és nőies, nem is különösebben lágy produktummal (TMI, bocs). Az elején még mintha kotyorgott volna a hasam, de szerintem az csak a nagyon sok ivástól volt, semmi görcs, és főleg semmi eredmény; ezen a teljes személyzet megfelelőképpen elámult, és reggelre kilátásba helyeztek egy beöntést, de útközben valahogy meggondolták magukat, mondván, hogy ha volt valamennyi székletem, akkor végülis jó ez így. Én viszont közvetlenül akcióba indulás előtt éreztem, hogy most viszont hasmenés-közeli az állapot, ki is jött valamennyi, na mondom remek, össze fogom kakálni a műtőjüket - aztán szerencsére kaptam egy ilyen bódító szurit, úgyhogy tíz perc múlva már stílszerűen leszartam, hogy mi lesz.
Akkor most végre témát váltok: szóval beadták a nyugtatót, berakták a vénámba a kanült, le kellett vetkőznöm, betakargattak, és várnom kellett; egyszer csak jött egy nagyon csinos műtős fiú (szerencsére minden elég homályos volt ekkor már, szóval nem annyira hatott meg, hogy haló, most egy jó pasi, aki nem M., meztelenül manőverezget velem), átpakolt a hordozójára, és áttolt a folyosón. M. tanácsának megfelelően a műtőben próbáltam alaposan körülnézni, és valóban egész vicces volt: vidám türkízkékben pompázott az egész, csomó lazán cseverésző ember nagyon profin tette a dolgát, és minden tele volt érdekes műszerekkel, amiket a tévében lát az ember. Arra emlékszem, hogy átemeltek egy olyasmi asztalra, mint ami a nőgyógyászati rendelőkben van, fel kellett tennem a lábaimat, a karjaimat meg keresztbe kifeszítették: bal oldalon az ujjamra csíptettek egy mérőt, ami egy monitoron pittyegett, a jobb karomat meg elég kényelmetlenül felhúzva lekötözték (amúgy ez az egyetlen dolog, ami még ma is igazán fáj, meghúzódhatott vagy mi). Még felismertem a dokimat egy maszk mögött, ő rámmosolygott és bólintott, és azt láttam, hogy közelednek felém egy műanyag oxigénmaszkkal - aztán felébredtem a szobában, állítólag nagyjából egy óra múlva.
Pár percig éreztem fájdalmat a hasamban, olyan volt mint a szokottamhoz képest nagyjából háromszorosan erős menstruációs fájdalom, de gyorsan hozták az infúziót, benne fájdalomcsillapítóval, így az is majdnem teljesen megszűnt. Valamikor a dokim is bejött megnézni, de abból csak annyi maradt meg, hogy holnap reggel majd beszélünk; dél körül ébredtem fel teljesen, arra, hogy mellettem Nóri torokfájásra panaszkodik - én ilyent nem éreztem, de a hangom azért rekedtes volt, illetve eléggé bambóca voltam, folyton elaludtam egy-egy félórára.
Délután a beharangozottak szerint jöttek a nővérek, hogy meg kellene próbálni felkelni; én addigra már elég sokat mocorogtam, mozgásra fájt a hasam, illetve borzalmasan fel volt puffadva (erről majd később részletesebben is mesélek), de nem volt vészes, kapaszkodva simán felültem például. Felállás előtt derült ki, hogy lent eléggé vérzek, ami a méhtükrözés eredménye volt, és amire nem számítottam; Nóritól kaptam kölcsönbetétet, és a nővér segített lemosni - ez is nagyon érdekes volt, nyilván furán éreztem magam, hogy gyakorlatilag tisztába tesznek, de tök aranyos volt, mondta, hogy tudja, hogy nekem szokatlan, de neki ez napi rutin, ne aggódjak... na ő az egyik, akihez vissza akarok menni majd egy csokival és egy kis pénzzel, mert ezzel a szöveggel minden fenntartásomat sikerült eloszlatnia. A felállás elég bénácska volt, az első lépések szintén, ilyen félig görnyedten és nagyon lassan bírtam csak mozogni, mint valami részeg lajhár, de estefelé bejött M. (minden elvemmel ellentétben meg kellett engednem neki, mert kellett hoznia néhány cuccot), és vele már viszonylag simán ki tudtam menni sétálni a folyosóra, meg később vacsoráztam is (amúgy a kaja is meglepően finom volt); illetve éjjelre én már nem is kértem fájdalomcsillapítót, sokáig olvastam, meg filmet néztem (természetesen House volt a társaságom).

Ma reggel már éreztem, hogy a legnagyobb probléma az egyáltalán nem a három kis vágásom. Először is bejött a dokim a jó hírrel: odabent minden normális, és mindkét petevezetékem átjárhatónak bizonyult - az ő szavaival élve egy kicsit "pókhálósak" voltak, de a normálnál csak enyhén nagyobb nyomással simán átment rajtuk a kontrasztfolyadék, és ezáltal teljesen ki is tisztult az út; jövő héten szerdán megyek majd hozzá varratszedésre, és akkor megbeszéljük a további teendőket. Aztán jött egy kedves néni és átkötözte a sebeimet: egészen apró bevarrt pöttyök az alhasam két oldalán (igazából nem is nagyon érzem őket, és szerintem pár hónap múlva nyomuk sem marad), és egy nagyobbka vágás a köldökömben, ahol a kamera vastagabb csöve ment befele; vízálló ragasztót tett rájuk, hogy ma tudjak zuhanyozni, de mondta, hogy utána akár le is vehetem, és fürdeni még nem szabad, de amúgy egy kis odafigyeléssel bármit csinálhatok akár kötözés nélkül is, még folyó víz is érheti....
Ami nagyon rossz, az a puffadás és az izomláz. Ez azért van, mert a nyugis és átlátható benti mászkálás érdekében ilyenkor feltöltik az embert gázzal, ami egyrészt nem tud távozni, csak úgy, ha idővel kizötykölődik, másrészt teljesen szétfeszítette odabent az izmokat, vagyis olyan helyeken érzem őket, ahol fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezhetnek. Kb. olyan voltam, mint egy kipukkadni készülő lufi, és valamennyi ugyan ment le már a hasamból, de ugye mindenhol tele volt levegővel, szóval ez még eltart - olyasmi, mint életem legnagyobb bablevesezése szorozva tízzel, plusz most nem a belekben van a cucc, hogy egy férfias pukázástól megoldást reméljek. Az izomláz az igazából csak nevetéskor, tüsszentéskor és köhögéskor zavaró, de teljesen elviselhető; ami nehezebben, az a bal vállamban érzett fájdalom, valószínűleg a műtőasztalos kicsavart pozíció eredménye - fekvéskor és üléskor elmúlik, de ha felállok és/vagy megyek, akkor úgy érzem, hogy le akar szakadni.
Ezért az teljesen naív elképzelés volt, hogy én holnap dolgozni megyek... esetleg majd kedden, vagy ki tudja... most csak pihenni akarok, és örülni az itthonlevésnek, meg a jó hyreknek.

Összességében teljesen jó volt az egész, egy kicsit sem bántam meg, hogy bevállaltam, ennyi kellemetlenséget simán megért a bizonyosság - arról nem is beszélve, hogy nem is az általam remélni mert helyszínen megoldható baj derült ki, hanem tökéletesen jó kilátások. Életem első kórházi élménye is egyértelműen pozitív volt, a körülmények a vártnál sokkal jobbak, az emberek együttérzőek és segítőkészek. A dokim továbbra is egy csoda, bár mindenki a magánrendelőjéből ismert orvoshoz érkezett, én voltam az egyedüli, akihez többször is bejött, minden lépésről tájékoztatott, és folyamatosan éreztem valahogy, hogy mint egy biztonsági háló, áll közöttem és minden kellemetlen között, ami egy ilyen helyzetben történhet.
Most ennyi jut eszembe, majd ha valami még beugrik, jövök és kiegészítek. Megyek bújni a Tsillaghoz jól. :)

Hasbaszúr

Hát megjött persze, ráadásul látszólag 16 napos luteálissal (amióta mérek, ilyen hosszú sosem volt), ami a már említett hőeséssel együtt azt jelenti, hogy a tüszőrepesztő ellenére igenis mégis később volt a peteérés, és túl hamarra időzített a szex - vagyis nem hogy nem tettünk meg mindent a siker érdekében, de gyakorlatilag majdnem esélytelen volt ez a ciklus...
Mindegy, ezen már nem akarok agyalni, előre nézek és kész: tegnap elvégezték minden vizsgálatomat (tökéletes a tüdőröntgen, az EKG és a labor), ma az aneszteziológus nő is kikérdezett, jövő kedden befekszem és szerdán megműt a doki. Minden aggodalmam arra irányul csak, hogy jó hírekkel várjon utána, ne lásson semmi bajt, vagy legalábbis ne olyant, amit ott helyben nem tud megoldani; lehet hogy közvetlenül előtte nem így gondolom majd, de per pillanat magától az operációtól egy kicsit sem félek.
Ebben a nyugalmamban azért elég nagy szerepe van annak, hogy M. egy rutinos késaláfekvő, Apu csodálatos gyorsasággal épült fel a pontosan két héttel ezelőtt kivett vakbele után, és teljesen megbízok az orvosomban.

Aki amúgy továbbra is a megszokott formáját hozza: a kórházban ezer sorbanálló beteg ellenére perceket sem kellett várnom semmire, a megbeszélt időpontra odamentem, kijött értem a váróba, mindenfelé elkísérgetett, és egy nagyon szimpatikus aneszteziológus főorvosnőhöz is beprotezsált. Most a legnagyobb problémám az, hogy természetesen a végén meg szeretném ezt köszönni nekik valamilyen módon... utálom a "hálapénz" szót, mert annyi pejoratív értelem csatolódott hozzá az utóbbi időben, de én őszintén hálás vagyok neki - amiért ennyire udvariasan, kedvesen, emberségesen bánik velem...  Igen, talán annak is köszönhető a kivételezés, hogy magánrendelőben vagyok páciense elsősorban, de én abban igenis hiszek, hogy jobban meg kell fizetni az orvosokat, és ha az állam nem tudja, akkor tegye lehetővé annak, aki megteheti, hogy plusz szolgáltatásokat vásároljon magának. Visszatérve: most is mondta például, hogy majd korán menjek befeküdni, mert megpróbál nekem intézni majd valami jó kórtermet... az aneszteziológus nő meg szólt, hogy ne vetkőzzek a viszgálathoz, elég felhúzni a felsőmet, mert egy bunkó faszi orvos épp ott ücsörgött az irodában, és pofátlanul bámult... az ilyen apró dolgok hatalmasat számítanak ám, amikor az ember teljesen kiszolgáltatott helyzetben van.
De oda akartam kilyukadni, hogy a múltkori incidens után, mikor a dokim a hosszú hétvége kellős közepén csak miattam kinyitotta a rendelőt és megultrahangozott, majd mikor megkérdeztem, akkor azt mondta, hogy semmivel sem tartozom, és alig bírtam rábeszélni, hogy dehát még a gyógyszertárban is van ügyeleti díj... szóval ilyen előzménnyel egy kicsit aggódom, hogy nem akar majd pénzt elfogadni, úgyhogy azon filózom, hogy nem kellene-e esetleg inkább ajándékot (mondjuk egy nagyobb értékű négycsillagos utazós ajándékutalványt) adni neki, mert arra csak nem mond nemet. Kitalálom majd nyilván, de a franc ebbe is, hogy ez a szar rendszer ilyen helyzetbe hozza az embert...

Namindegy, most jön egy hosszú hétvég, amit majd jól széppé varázsolunk, aztán jöhet a jövő. Apunak kell tökéletesre felépülni (a seb már gyakorlatilag nem látszik, csak a belső rész érzékeny kicsit), M. szájának begyógyulni (egy makacs gyulladt foggyökér miatt fel kellett vágni tegnap), M.Anyukának lassan helyrejövögetni (nem műthető az érszűkülete, ma megy be és valamilyen infúziós koktélt próbálnak ki rajta), és... ó nagyon jó lenne, ha átjárható lenne a petevezetőm, és babnakvaló a méhem...

Reményhal

Amit sosem gondoltam volna magamról: ez a babvágy kihozta belőlem a bugyuta libácskát, aki képes minden jel és valószínűség ellenére az utolsó utáni pillanatig is hinni, bízni, reménykedni - igazából elég szánalmas vagyok, ezt én is látom, mégis képtelen vagyok tenni ellene. Amit eddig sosem voltam képes megtenni, sőt kicsit felsőbbrendűen megmosolyogtam, hogy van aki hiú ábrándokat kerget, és nem adja fel akkor sem, mikor már mindenki más számára egyértelmű, hogy veszett a csata... na azt teszem most.

Ugye ez volt az a hónap, amikor úgy érzem, mi mindent megtettünk a teherbeesés érdekében: jól sikerült a stimuláció, a termése(m) szépen megmutatta magát, és egyértelmű volt, hogy azon nem múlik a siker, megvolt a tüszőrepesztés, és a jól időzített gyerekcsinálós szex is. A tüszőrepesztő hatása egy kicsit elbizonytalanított ugyan, mert az ovulációnak tűnő hőleesés és emelkedés után, a szuri utáni negyedik napon megint coverline alá esett a hőm, de utánaolvastam egy csomót, és mindenhol azt mondja, hogy 12-50 óra után minden esetben megvan a petekiszabadulás (inszeminációkat is direkt ez alapján időzítik), tehát semmiről nem késtünk el és semmit sem siettünk el - az csak egy sima második napi esés volt, nem egy késett pete jelzése.
Szóval rajtunk nem múlt, ahogy szerencsére a hormonszintemen sem: a 6DPO progeszteronom pont a felső értékhatáron volt: 64,9 nmol/l (20,40 ng/ml), ha két nap múlva megyek nézetni (mint előző két ciklusban) most is kiugrott volna a referenciatáblázatból.

Próbáltam nem agyalni a dolgon amúgy, és egyáltalán nem reménykedni, mert a pofáraesésnél nincs rosszabb továbbra sem, de úgy látszik a ciklus legvégén ez valami kontrollálhatatlan ösztön lehet vagy mi, mert nyilván képtelen vagyok elvonatkoztatni az ott bújkáló gondolattól, hogy mi van ha mégis, mért ne történhetne meg velem is a csoda, hátha-hátha, légyszi.
Hogy ez miért az idiotizmus netovábbja? Hát például mert ma 14DPO reggelén teszteltem egy negatívat, szóval valami biológiai furizmusnak kellene lennem ahhoz, hogy ezek után mégis lakjon bennem valaki. Mert tudva tudom, hogy a hőm gyakorlatilag mindig csak közvetlenül a piros előtt esik le, mégis képes vagyok örömmel nézegetni a görbén, hogy ma csak egy fél tized fokot csökkent, pedig a szokásosnál hamarabb mértem úgy, hogy még ki sem aludtam magam. És mert a világon semmilyen koraterhességi jelem nincs (a mellem még csak kicsit sem érzékeny például), és néha mintha már görcsölne is a hasam, és ezek után az utóbbiba képes vagyok belemagyarázni hogy de hát sok nőnél a menzesz tünetei pont hogy gyereket jeleznek. Mondom, szánalmas.

Ma minden esetre voltam a dokinál, vasárnap vár ügyeletben, és előjegyez műtétre - valamikor hónap végén el is végzi a méhtükrözést és a petevezeték átjárhatóságit is. Jaj de jó lenne, ha olyan eredményesen lennék túl rajta mint Apu, akit ma engedtek ki a kórházból: múlt héten kioperálták a begyulladt vakbelét; teljesen jól van hál'Istennek, máris alig vannak fájdalmai. Ja' és M. anyukája meg holnap fekszik be érszűkület miatt, valószínűleg ott is vágás lesz a vége... Én sem félek már, inkább örülök, hogy kiderül végre, aminek ki kell, és így vagy úgy, lehet tovább lépni a tények tudatában.
Tovább is van a rossz hírekből... mondjam még? Kedvenc fórumos ismerősöm pár hetesen elvesztette végül a babát (nem derült ki az ok persze), és két másik lánynak is megjött végül, napokkal a pozitív tesztjeik után. Lelkiismeretfurdalásom volt/van, hogy mennyit irigykedtem, és őszintén megpróbálok nem ezután, mert ez annyira szörnyű lehet, mikor várja az ember, megtörténik, boldog lehet, aztán mégse. Egyetlen jó oldala, hogy ott van a bizonyosság, hogy egyáltalán teherbe tud esni - ugyanakkor teljesen felborul a szervezet, hónapokig eltarthat a hormonháztartás helyreállása... és hát szörnyű lehet a veszteségérzet...
És végül a koronázás megint saját produkció... az ösztrogénemet is megnézettem, megint hatalmas, a múltkorinál is magasabb (miközben a progeszteron ugye itt még kisebb a hamarabb miatt): 1395 pmol/l (380,00 pg/ml); továbbá hiába a sikeres fogyás és a növelt Meforal adag, az éhgyomri inzulinszintem hatalmasatt romlott: 14,3 miU/L - ez nem is kell kommentálnom.
Nem egy jó hónap ez na.

Új hónap - új remény

Ez a fórumos lányok jelszava, és most én is így érzem egy kicsit - valahogy nem merek reménykedni úgy igazán, teljes szívből, nem akarok szembesülni vele, hogy de én mennyire hittem, és mégsem; inkább takaréklángon, mérlegelve, visszafogottan várok. Két újabb embert tesztelt pozitívat amúgy, és mindkettő piros lett végül - annyira sajnáltam őket, ez borzalmas lehet, a határtalan öröm és millió terv, aztán a nagy semmi... nagyon örülök, hogy nekem sosem volt ilyenben részem, vagy legalábbis nem tudok róla.

Végül is nálam nem lett annyira tragikus a helyzet, mint amilyennek indult... volt egy CD12 ultrahang, amikor nem látott semmit, egy CD14 kontroll, amikor 10 mm volt a tüsző, és két domináns darabot látott bal oldalon, majd egy CD16 ismétlés, amikor 14 mm volt - ez még mindig nagyon gyatra kis növekedés, de az is lehet, hogy csak nem mindent látott pontosan, mert CD17 kukkantáskor 10 mm volt a nyálkahártya és eddigi rekorderem, 20 mm a tüszőcske. A doki még tapsikolt is örömében (én is), és beadott egy Choragon szurit, majd utasításokat, hogy mikor eresszük útjukra a kismicsodákat, úgyhogy most már elvileg csak türelem kell...
Igazából az időzítés úgy érzem most tökéletes volt, hétfőn reggel ment a tüszőrepesztő, ami elvileg 24-36 óra múlva hat, és mi kedd reggel küldtünk harcba egy egész nagy regiment katonácskát (meg biztonsági játékként szerdán is egy kisebbet), plusz a százszázalék kedvéért M. meg is varázsolta a hasamat, hogy legyen ügyes / ne legyen üres... :) Istenem de jó is volna...

Érdekes, nem is annyira aggaszt, hogy ha most nem jön össze, akkor műtét következik, valahogy úgy vagyok vele, hogy derüljön ki minél előbb, és ha tényleg baj van, és ne kezelgessünk hormonokkal úgy, hogy esetleg hiába van. Persze félek egy kicsit, de ezerszer nagyobb a babvágyam, mint bármilyen negatív érzés, szóval viszonylag nyugodt vagyok; ciklus vége felé nyilván nem leszek az... vagy ki tudja, lehet hogy valami előérzet ez, és azért nem idegeskedek, mert most van a csoda ideje, és nem is kell...

Még két miniatűr jó hírem van. Az egyik, hogy elértem a 68 kilót, ami azt jelenti, hogy majdnem egy kerek tizest adtam le a diagnózisom óta; még egy ennyit szeretnék, persze csak ha nem jön közben valami nagyon megérős ok arra, hogy halasszam a további fogyást. A másik, hogy már csak kis nyoma van a náthának, a négynapos ünnepi szünetben egy csomó pihenéssel gyógyszer nélkül sikerült kikúrálni magamat; hőgörbe szempontjából ugyan már kicsit késő (mert pont az ovulációs hőesés napja nem azonosítható be így), de azért nem bánom, hogy tudok lélegezni végre, és nem köhögöm ki a lelkemet.

Hát most így... titokban kérek, kérem, hogy talán épp ezekben a pillanatokban meglegyen a nagy találkozás, hogy a következő napokban minden rendben legyen, és vessen magának jó kis ágyat a bab, és siessen hozzánk jól, hogy vele kezdődjön a következő év...

Kind of crappy...

Borzalmasan erőtlen vagyok, két napja fáj a torkom, semmi hangom nincs, és az egész fejem be van dugulva a dzsuvától - hát nem lett jobb kedvem tőle... A hőgörbém így aztán teljesen értékelhetetlen, és a libidóm sem szárnyal... hátha ez az esélytelennek induló lesz a csoda hónapja....

Hétfőn voltam dokinál, CD10 alkalmával, és ott sem a legjobb hírek fogadtak: csupán 8 mm a domináns tüszőm; azt hiszem ezúttal a bal oldalon van, bár erre ma még rákérdezek, ahogy a nyálkahártya vastagságára is. Adott megint Merional injekciót, és megint kétnaponta ismételjük most, de úgy tűnik ez még az előzőnél is lustább ciklus lesz, hacsak nem produkálok valami hihetetlen hipernövekedést. És hogy a francba ne aggódnék, mikor ezek stimulált ciklusok ám - mi lesz, amikor magára lesz utalva a testem? Gondolom nem véletlenül voltak kéthónapnyi szünetek a spontán pirosságaim között... :(

A fórumos csajok nagyon aranyosak; egy ideje visszatértem zugolvasói üzemmódba, mert nem megy nekem ez azt hiszem... se a kényszeres kedveskedés mindenkivel, se a lelkesedés olyan emebrek öröméért, akik iránt semmiféle szimpátiát nem érzek. De van három lány, akik a kedvenceim voltak, és velük levelezni kezdtem - remélem a találkozást is megejtjük hamarosan némelyikükkel. Egyikük az, akinek én hoztam a szerencsét, őt egyre jobban bírom, és miatta őszintén boldog vagyok, még így is, ha saját nyomorom van az ellenpóluson.

Istenem, annyira szeretnék én is egy csodát... ezt a csodát! Olyan rossz, mert úgy néz ki, van egy potenciális vevő a lakásra, és még annak sem tudok felhőtlenül örülni - folyton eszembe jut, hogy mit ér az a hatalmas gyönyörű ház, ha képtelen vagyok benépesíteni, és úgy várni a költözést, hogy oda már igazi családként megyünk. M. szerint túlaggódom, úgyhogy vele nem tudom megosztani ezt... szomorú vagyok, magam sem értem miért ennyire, de képtelen vagyok kitépni magamat ebből az állapotból.
Győzködöm magam, hogy poziotívan meg optimistán kell hozzáállni, de aztán meg eszembe jut, hogy mi a fenéről van szó, hány nőnek összejön véletlenül, úgy, hogy nem kell... ne butáskodjunk, semmin sem múlik ez csak a szerencsén, és nem, azt nem lehet se vonzani, se befolyásolni. Szeretnék imádkozni, kérni, ígérni cserében mindenfélét, szeretném hinni, hogy valaki tudja ezt kontrollálni, hogy a többé-kevésbé viccből megejtett BTL-es beszélgetéseim nem gyerekes álmodozások.
És valahol a szívem mélyén nem is tudok lemondani erről a gondolatról, mert nem tudom elviselni, hogy itt álljak egyedül a világ közepén, éssenkit se érdekeljen, hogy mire vágyok... de most ennél több egyszerűen nem megy, folyton a bőgés környékez... nem tudom, tényleg nem, hogy hogyan bírják egyesek ezt évekig csinálni... :(

Édesanya

Kicsit mélypont. Jó, csak magamhoz képest, ami végülis nem akkora tragédia, sőt, hál'Istennek valószínűleg sokkal kisebb, mint más emberek mindennapjai; de akkor sem jó érzés.

Kezdődött azzal, hogy a hétvégén piros lettem. Nem mondanám, hogy váratlanul, számítottam rá, felkészítettem magam, nyugalmat parancsoltam a lelkemre, de azért persze a remény mindig ott pislákol, még a legegyértelműbb bizonyosság mögött is. A luteálisom 15 napos volt, vagyis későnek tűnt a dolog, úgyhogy pénteken este még ellőttem egy tesztet - tudtam hogy negatív lesz, hiszen az ovulációs tesztek jelezték volna ha nem, de a kolleginákkal kocsmázni indultunk, és nem bírtam volna nyugodt szívvel alkoholt inni, ha egy icipici kételyem is van. Elképzeltam, hogy csoda történik, és pozitív lesz a teszt - vettem egy Kinder tojást, hogy majd jól belerejtem,  és M. mennyire meglepődik, de milyen boldogak leszünk... pathetic. Persze buli lett belőle, és whisky; legalább az jól telt, miután odaúton sikeresen leráztam magamról a csalódottságot... legalábbis úgy tűnt.

A hétvége nyugis volt, aztán ma reggel arra léptem be a fórumra, hogy valaki megint terhes - ráadásul nem is olyan, aki régen ott van, akit megszerettem, és akinek nagyon szurkolok. Csak egy valaki, aki jött néhányszor, ilyen tiniédzseres kicsinyítőkkel és lenyomva tartott betűkkel csicsergett csomó semmiséget, és most elújságolhatta, hogy sikerült. 

Tényleg nem tudom, hogy bírja az, aki már évek óta próbálkozik, hogy a többiek jönnek-mennek, és ő még mindig ott, minden tiszteletem, komolyan, le a kalappal, hogy tudnak drukkolni és örülni másnak - én őszintén szólva nem voltam képes erre ma, úgyhogy be sem léptem. Nem tudom, mikor fogok legközelebb... egyik lánnyal mindenképpen nagyon szeretnék élőben is találkozni, vagyis inkább kettővel, őket rokonléleknek érzem valamiért - volt egy harmadik is, de ugye ő már lehetetlennel határos módon babos... na neki mondjuk kezemmel a szívemen merem állítani, hogy nagyon szurkoltam.

Egy kicsit szar ez így, hogy most itt lengedez Damoklész kardja Hajnáckzy laparoszkópja fölöttem, és ez a ciklus az utolsó lehetőség, és ha nem jön össze, akkor... pfff. És rettegek, hogy nem fog, és tudom, hogy nem kellene, mert valahogy az a fura érzésem, hogy bár nem hiszek ebben, de ezzel valahogy "bevonzom" a kudarcot - ez nagyjából azt jelentheti józan ésszel, hogy amíg görcsölök a gondolattól is, addig nem lehet jó vége. Nem akarok félni, de annyira szeretnék édesanya lenni, hogy néha már fáj, ha belegondolok... annyira jó lenne látni M. arcán a csibészmosolyt, valamiért biztos vagyok benne, hogy az lenne a reakciója egy pozitív tesztre, és Apu arcán a leplezetlen boldogságot, és M. szülein a meglepetést. 

BTL... valahogy nem merem tiszta szívből kérni tőle ezt a csodát. Szoktam néha, kétségbeesett pillanataimban, de valamiféle fenntartás mindig van bennem, mindig adok kibúvókat, hogy "csak akkor, ha ez valóban a megfelelő idő" meg ilyenek; igazából nem így gondolom, azonnal szeretném, vagy inkább tegnap - de valahogy attól félek, hogy ha igazán kívánom, és úgy sem történik meg, akkor összeomlok, mert én tényleg úgy érzem, hogy elég nagy csodára van szükség arra, hogy nekünk ez ennyire könnyen menjen, miközben csoó teljesen egészséges és normálisan működő párnak is egész sokáig eltarthat.

Na jó, nem ragozom tovább, nem akarom beleásni magam az aggódásba, mert semmi értelme. Egyrészt tényleg hálás vagyok mindennért, amim van: egészségesek vagyunk mindannyian akiket szeretek, semmi fontosban nem szenvedünk hiányt, az élet minden területén sikeresek vagyunk, és... egészségesek vagyunk mindannyian akiket szeretek. Ez már elég nagy ajándék. És végülis miért ne adatna meg a csoda is? Eddig mindent elérhettem amit kértem, miért épp ennek lenne akadálya...?

Ma édesanyám szülinapja van, 73 lenne - drágadrága Anyu, ha hallasz... végtelenül hiányzol, még mindig, akkor is, mikor legmélyebbre ásom, talán akkor a leginkább. Küldj nekünk egy kisbabát, akinek pont olyan szeme van, mint neked...

Zagyvavagyok

Tegnap reggel még sírva autóztam be a dolgozóba, most meg szinte semmi átmenet nélkül jó kedvem van - ki érti ezt, kérdezem megint...

Mióta nem írtam, a fórumon lett még egy pozitív teszt, és időközben csatlakoztam egy amerikai beszélgetősbe is, ahol minden próbálkozó 35 év feletti (tök jófej nőcik), ahol szintén volt egy sikersztori. Ez állítólag lavina, és ilyenkor sokakat elsodor - I wish!
Engem szinte biztos hogy nem fog, bár többet sosem mondom, hogy soha, mert láttam már egy-két elképzelhetetlent. De a hasam továbbra is szurkál-nyom, és ma reggelre már egyértelműen lennebb esett a hőm is; igazából már tegnap látszott, csak akkor még csaltam két tizedet felfele kerekítve... mitha az számítana, ami a görbén van; a lényeg, hogy ma már egyértelmű volt a csökkenés, úgyhogy holnap vagy legkésőbb pénteken pirosra számítok. Tesztelni nem tesztelnem, mert nem látom értelmét pazarolni, főleg hogy csak 25-ös erősségűm van, vagyis egy negatívba még simán belemagyaráznám, hogy túl korai volt, és titokban reménykednék tovább, mint egy libácska - ovulációs tesztből nagyon sokam van, úgyhogy azt néztem már két reggelen át, hiszen állítólag keresztreakció miatt jóstesztként működik (kipróbáltam, tüszőrepesztő szuri után, ami HCG hormont tartalmaz, és valóban lett rajta második csík, bár csak halvány), de persze teljesen negatív lett.
Vagyis leírtam ezt a ciklust, de persze amíg piros nem leszek mindig ott van az a kis sugár, hogy hátha mégis, és ez ellen nem tudok tenni, bármilyen racionálisan átgondolom, és bármennyire próbálok már csak önvédelemből is a realitás talaján maradni.

Ami ezen a bugyuta huzavonámon kívül konkrétan történt az az, hogy megjött a CD25/8DPO progeszteron eredményem, és megint jó lett, illetve több mint jó: 85,2 nmol/l (26,79 ng/ml), ahol 3,00 – 68,00 a referenciatartomány. Ma elmentem a dokihoz ezzel, aki szokás szerint ennivaló volt, odahívta az asszisztensnőjét és ujjongott miközben megmutatta neki; azt mondta, el sem kell mennem ciklus eleji hormonsorért, mert ha ez ennyire jó lett, akkor a többivel sem lehet baj. Azért el fogok, a saját lelki nyugalmamért egyszer s mindenkorra megnézetek minden potenciális bajforrást - elhiszem neki, hogy rendben vannak, már azért egy kis betekintést kaptam a dologba (még akkor is ha esetleg hamisak a múltkori számok a gyógyszer miatt), de azért annak van egy kis esélye, hogy ő sem emlékszik minden egyes eddigi lépésünkre, és lehet hogy azt hiszi, egyszer a legelején már túl voltunk azokon az eredményeken.
Szerinte ennek a ciklusnak is lehet még jó vége, de ha esetleg nem, akkor a következőt is kezdjük Clostilbegyttel, majd ha szükséges lesz folytassuk Merionallal és tüszőrepesztéssel; aztán ha az sem sikerül, akkor nézzünk egy petevezeték átjárhatóságot. Erre ő egy laparoszkópiás műtétet javasol, ami altatásban történik két napos kórházi fekvéssel, és azért jó, mert egyrészt az ad a legpontosabb képet minden eljárás közül, illetve adott esetben ha olyasmit látnak, akkor ott rögtön ki is tudják javítani. Hát reméljük nem kerül rá sor, de ha igen, akkor annak is örülök, hogy továbbra is ilyen célirányosan mozgunk, és ha baj van, akkor majd a megfelelő lépéseket meg tudjuk tenni - semmi értelme több hónapig szenvedni a hormonkezeléssel, ha fiziológiai okokból úgy sem jöhet össze a terhesség; ennyi idősen minél hamarabb haladni kell tovább, ha muszáj, akkor lombik felé.

De nem akarok ennyire lőre ugrálni - most ott tarunk, hogy várom a csodát, ami rámcáfol, vagy a pirosat, ami új startvonalhoz állít. És hálás vagyok hogy M. egy édes, megértő, támogató tündér, aki újabban folyamatosan kimutatja hogy szeret, és még akkor is egész jól elvisel, mikor látszólag ok nélkül csaponganak a hangulataim. Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy nem tudom, mivel érdemeltem meg ezt az embert...

Egy kis csoda

A fórumon pozitívat tesztelt egy lány, aki mikor újonnan odaérkeztem, kinevezett a szerencsehozójának - amióta aktívan résztveszek a topik életében, ez az első örömhír ott. És valóságos csoda: neki nagyon rövid luteális fázisú ciklusai voltak (valószínűleg rossz minőségű peteérés miatt), és férjének meg annyira gyenge spermája, hogy inszeminációt javasolt nekik a nőgyógy, mert nem tartotta lehetségesnek a spontán teherbeesést.
Örültem neki, de bevallom őszintén, nem felhőtlenül; szerintem ilyet ő sem várna el, mert az embernek minden dupla csíktól a saját negatívjai jutnak eszébe először.

Én ma voltam vérvételen progeszteronszintet nézetni, kedden lesz eredmény, szerdán beugrok vele a dokihoz, hogy lássuk milyen és hogyan lépjünk. Nem hinném, hogy fényes lenne a helyzet amúgy, mert a hőm sokkal lennebb van, mint a múlt ciklus végén, és eléggé cakkos is.
Persze ezer dologra és mindegyik ellentétére is van példa - csúnya görbéből is lehet bab, néha hihetetlen körülmények között születik meglepetés. Ezt kértem én is BTL-tól, a kedvenc fórumos lányoknak és magamnak is. És hiszem is, hogy lehet, csak félek azért feladni a visszafogott reménykedést, mert olyan könnyű beleélnem magam, hogy még fizikai tüneteket is képes vagyok produkálni, ma például furán szurkált-nyomott a hasam, úgyhogy túlságosan jól is laktam gyorsan Apu finomságos töltött káposztájából, hogy jól összezavarodjak, mitől is érzem furcsán magamat...

Jajjj, én is kérek szépen egy kisbabát!

Not fair

M. gyerekkori barátja babát vár; mármint a nője; mármint nem nagyon várja, de hát összejött, és akkor már megtartják. M. már pár hete tudja, de nem akarta elmondani nekem, miközben a dokimizéria és a sok bizonytalanság közepette szomorkodtam épp.

Most tudom, hogy csúnya dolog kijelenteni, hogy mi jobban megérdemeljük, de igenis úgy érzem, úgyhogy őszinte leszek. Azt tényleg nem akarom, és nem is fogom hangoztatni, hogy gyereket vállalni csak olyan kapcsolatban szabadna mint a mienk, mert az igazság az, hogy akkor egy generáción belül kihalna az emberiség - és ez nem gonoszkodás, hanem tény, rajtunk kívül sajnos tényleg nem ismerek olyan párt, ahol ne döcögne egy-két elég lényeges részlet, és ha már van is gyerek, megsínyli az egész család. Berakni egy, valljuk be, az elején igencsak zavaró, de legalábbis nagyon szoktalan harmadikat egy olyan kettősbe, ahol még az sem működik tökéletesen, hát... persze legtöbb ember eleve kompromisszumot köt, és már a párkapcsolattal sem várja meg azt, akivel tökéletes lenne minden; és ezer ok van, némelyik biztos egészen jogosnak is tűnik. És nem ítélkezni akarok, de így, a meddőségtől rettegve, a gyerektelenség perspektívájával sem cserélnék egyikükkel sem, semmi pénzért - se azzal, aki egy egyensúlyt nyújtó férfival ment el a világ végi biztonságba ősanyává válni, se azzal, aki az imádott férfi kérésének adta meg magát és azóta sem találja a helyét a saját gyerekei között... azzal meg főleg nem, aki még együtt sem él a néha másfelé kacsintgató párjával, de beesett egy terhesség, és akkor már összekötöttnek nyilvánítják magukat. Egészségtelennek, szerencsétlennek, hosszú távon tarthatatlannak látom ezeket a helyzeteket, és számtalan példából tudom: ha válás nem is lesz belőlük, de sajnos boldogság sem, soha.

De attól még folyton eszembe jut, hogy miért ők a szerencsések ilyen téren? Hát nem sokkal jobban működne a világ, ha az kapna babát, aki vágyik rá? És mondom ezt úgy, hogy teljesen objektívan nézve millióan vannak, akiknek nálamnál sokkal inkább járna, mert már évek óta próbálkoznak, szeretnék, várják - hozzájuk képest, mi csak botladozó kezdők vagyunk. De azon ez semmit sem változtat, hogy remélek, toporgok türelmetlenül, és nagyon rossz érzés, amikor arra gondolok, hogy talán ez a hónap sem a mi hónapunk, úgyhogy ez az év nem a mi évünk.
Istenem, de jó is lenne pedig a karácsonyfa alá egy édesaranyos bőgő ajándékcsomag!