A nagy csodavárás, beleérzés, belehivés... jó volna azt mondani, hogy szerencsére sikerült visszafogni magam és a beleélés elmaradt, de hazudnék... igen, minden odafigyelésem és önkontrollom ellenére egy halvány sugár ott élt végig; és nem, ilyen szar még sosem volt a csalódás. Gyakorlatilag többé-kevésbé folyamatosan bőgés kerülget egy napja... vasárnap reggel teszteltem egy negatívat, persze képes voltam még bízni egy kicsit, mert a hőm az viszont emelkedett - hát mára már lezuhant teljesen, szóval holnap piros, és lehet előlről kezdeni az egész kibaszott küszködést és szánalmas reménykedést.
Azt hiszem mondtam már, de továbbra sem értem, hogy lehet ezt évekig csinálni, bírni, nem értem azt, aki mosolyogva mantrázgatja, hogy majd ha eljön az ideje, megtörténik, és majd ha egy kis lélek kiválaszt és... nevetségesnek és gyerekesnek és önáltatónak tartom - és én már csak tudom, hogy milyen az, amikor önvédelemből önámít az ember. Persze megoldásom az nincs, hogy hogyan másképp, mert mégsem bújhat az ember az ágy alá meghalni, csak azért mert megint eltelt egy hónap eredménytelenül, valahogy fel kell állni, és erőt kell gyűjteni az újabb próbálkozáshoz. Nekem most van az, hogy egy hajszál választ el az összeomlástól... vagy szakad majd vagy nem, hátha mégsem, én próbálom tartani magam, mert ki a fene akar egy savanyú pofát látni egész áldott nap... M. nem ezt érdemli, ő egy aranyos-drága tündér, tartja bennem a lelket, bíztat, vigasztal, elismétli ahányszor csak elbizonytalanodom és rettegek, hogy mi egy csapat vagyunk, és együtt bármit megoldunk, és nem tudja az édes, hogy ettől csak jobban fáj, mert ezerszer rosszabb neki csalódást okozni, mint magamnak. És tudom, hogy nem okozok csalódást, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében, de a helyzetben, az eredménytelenségben igenis csalódik, tudom, hiszen hogyan is lehetne másképp, mikor ennyire kitartóan próbálkozik, és őszintén készül az ember. És szétszaggatóan kettős érzés, mert egyrészt imádom ezért a lelkesedésért, hogy ő is mennyire szeretné és várja a csodát, jól esik, hogy nem nyomásra, hanem őszintén teljesen megváltozott a hozzáállása a pár évvel ezelőttihez képest... másrészt minél inkább így van, annál jobban szenvedek attól, hogy nem tudom neki megadni azt, amire velem együtt vágyik.
És be kell vallanom ezt is: neheztelek... semmiképpen sem rá, és igazából ha boncolgatni kezdem a helyzetet, konkrétan magamra sem, nem tudnék, nem lenne okom - például három évvel ezelőtt még tényleg nem álltam készen erre, nem mertem volna kijelenteni, hogy nekem gyerek kell, és mostantól bármikor jöhetne; M. meg, aki pár éve még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán valaha apa akar-e lenni, még kevésbé. Sőt, azt is kieelemeztük és -következtettük anno, hogy nekünk nem fog menni az erőltetés, nem az a típusú ember egyikünk sem, és ezáltal nem az a fajta páros vagyunk, aki meggyőzi és ráveszi és belekényszeríti a másikat, mert majd ő jobban tudja, hogy annak mi kell. Szóval bár hatalmas paradoxon, épp ez bánt... hogy nem bánok semmit, hogy ha visszapörögne az idő, valószínűleg ugyanezt és ugyanígy csinálnám, és hogy mindez annak ellenére igaz, hogy végig sejtettem (és féltem) a lehetőséget, hogy nekem/nekünk cseppet sem megy majd egyszerűen a teherbeesés.
Nem tudom mi lesz, mi legyen... Ma elmegyek a dokihoz, remélem ott lesz, mert említette, hogy augusztusban csak szerdánként rendel, és hát ez már a szabihónapjának az első hete. Amúgy holnap fog megjönni, úgyhogy még holnapután is beleférne a gyógyszer kiíratás, ha esetleg ma nem dolgozik. Csak igazából olyan kilátástalannak látom az egészet... eleve nem tudom, hogy ezt a hónapot hogyan fogjuk megoldani UH-követés szempontjából, persze volt már olyan, hogy szabadnapján bejött csak miattam a rendelőbe... kifogásokat keresek, de nem is tudom mire... Feladni nem tudnám, nem olyan fából faragtak, és az egyszerűen magunktól összehozás az nálunk ki van zárva, hiszen kiderült már, hogy nem termelek megfelelő minőségű petét, szóval csak múlnának a hónapok esély nélkül. De úgy érzem, ez a doki, bármennyire jófej és jó szakember, most ebben nem tud ennél hatékonyabban segíteni, hiszen ő maga is említette nem rég, hogy néhány újabb ciklus sikertelen próbálkozás után, meddőségi központ a megoldás; ezt is meg akarom beszélni most vele, hogy akkor hogyan és hova...
Persze-persze nem kellene előrerohanni, amint jól tudjuk, még teljesen egészségesen működő pároknak is egy év a próbálkozási idő, hiszen milyen kicsi a teherbeesés esélye még a legideálisabb csillagegyüttállással is, bla-bla-bla. Nekem nincs egy évem. Lehet hogy elcsesztem, lehet, hogy szülnöm kellett volna tíz évvel ezelőtt egy bármelyik pasinak, aki vágyott erre, lehet, hogy nem kellett volna válogatni, hanem be kellett volna érni a sok kompromisszummal, ahogy mindenki tette, akit ismerek, lehet, hogy nem ennyi évesen kellene picsogni. De nem érdekel, akkor sem változtatnék a múlton, ha ez a jövőmet is veszélyezteti: én M. gyerekét akarom megszülni és vele akarom felnevelni, mellette akarok élni és megöregedni, és senkivel a világon nem cserélnék. Ha valami felső erő ezt arrogánsnak ítéli, és nem teszi teljessé az életünket egy utóddal emiatt, akkor sem tudom visszavonni, mert ezt érzem minden sejtemben. Csak dühít, hogy akkor miért kell szivatni, miért tűnik ennyire egyszerűnek az, ami igazából pokolian komplikált... nem, nem vágyok alacsony spermaszámra és zárt petevezetőkre, hogy ha már lúd, legyen kövér, csak egyszerűen tehetetlen vagyok, és ennél az érzésnél semmit sem gyűlölök jobban. Lehet, hogy tényleg túl könnyen sikerült minden eddigi terv az életemben, és érdemes lenne alázatot tanulni, de nem akarok. Én babát akarok, és leszarom, ha bárki szerint leckéztetést érdemlek... akkor mit érdemel az, aki kétszer elmegy abortuszra, vagy aki a meglévő gyerekét veri - és ennél hány finomabb árnyalata van a szülői nemtörődömségnek...? Hagyjuk is ezt, kár igazságosságról fantáziálni, gondolom, csak cikáznak a gondolataim mindenfelé, okokat keresek megoldásokat remélek, és semmit sem találok. Szar nagyon...
Előreszámla
2012. július 30., hétfő
2012. július 25., szerda
Várakozós
Ma 9DPO, legalábbis azt hiszem. A hőm ugyanis most is elég érdekesen viselkedett, és csak a tüszőrepesztő szuri utáni negyedik napon kezdett egyértelműen emelkedni, ezzel harmadik napra téve az ovulációt - a görbe mellett azt is alátámasztja ezt, hogy ugye az előző stimulált ciklusban is később hatott rám az anyag, mint amit a használati utasítás és minden szaktekintély mond. Na mindegy, ezúttal nem hagytuk abba túl hamar a célzottan gyerekcsinálós szexet, úgyhogy mi tényleg minden esélyt megadtunk a dolognak.
Amúgy ilyen szép görbém még sosem volt, az is biztos, trifázisos meg minden, csak az a baj (perzse, mindig van valami bajom), hogy teljesen nem lehet megbízni benne: ugyanis hétvégén voltunk egy ausztriai hosszú hétvégén, ahol azért nem tartottam be szentírásként a diétámat, és hát egy kis utánanézéssel kiderült, hogy az evési szokások változása (pontosabban a kalória- és szénhidráttöblet) simán okozhat hőemelkedést; és most ugyan már visszatértem a szigorú diétámhoz, de egy tegnapelőtti kocsmázás eredményeképpem piros és gyulladt a torkom, szóval amit tegnap és ma reggel produkáltam, az viszont már láz.
Ma viszont megjött a tegnapi vérvétel utáni progeszteron eredményem, ami jó lett: 60,4 nmol/l (18,99 ng/ml) - volt már ennél sokkal jobb is (mondjuk kétszer ekkora Merional adaggal), de igazából ez is felső értékhatár közeli, szóval igencsak jó, ha akar jönni az a bablaty.
Ó, annyira jó lenne, ha akarna... annyiszor gondolok rá, és mindig elhessegetem a dolgot, mert nem akarom beleélni magam... nem merem. Most már M. is minden kis jelre felkapja a fejét, és remél - szegényem már jóval képzettebb női fertilitás terén, mint egy áltlagos orvosit végzett pasi... Amilyen optimista voltam ciklus közepén, annyira visszafogott vagyok most; még az is átfutott a buta babonás vagymilyen fejemen, hogy vajon le merjem-e írni ide, amit szokatlannak vélek, mert eddig is voltak apró dolgok, amik sikerre engedtek következtetni, és fájdalom lett a vége. De most úgy döntöttem, menjen a poszt, mert ha itt van a hasamban a kismalaczunk, akkor igenis szeretném látni később, hogy mik voltak az első dolgai, és ha nem, bármennyire is nem akarok erre gondolni, akkor meg hátha ez lesz segítségemre a későbbiekben.
Szóval túl sok tünet igazából nem is lehet még ilyen korán, hiszen nagyjából most fejeződik be a beágyazódás, tehát kezd el termelődni a HCG, ami egyáltalán okozhat bármit is. Arról nem is beszélve, hogy nekem a premenstruális ügyeim is teljesen kiszámíthatatlanok, volt már olyan, hogy majdnem leszakadt a mellem, és olyan is hogy egyáltalán nem fájt, volt olyan, hogy mintha éreztem volna valamilyen fájdalomfélét az alhasamban, és olyan hogy nem, és ugye a hőm is mindig a piros napján zuhan csak le, szóval előre sosem lehet tudni. Ami a mostani alkalommal érdekes, az az álmosság, hogy szokatlanul fáradt vagyok, úgy, hogy tegnap például tíz órát aludtam.
Hétfőn így vagy úgy kiderül. Addig megpróbálok nem tesztelni, mert ugye tüszőrepesztőt kaptam, és az álpozitívat eredményezhet. Persze az eddigiekből kiindulva nem fogom kibírni, de az nem is annyira baj - mindig is úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb kideríteni, mert ha öröm lesz, akkor legyen minél előbb, ha meg nem, akkor csak szarabb attól, hogy plusz valamennyi napig még képzelődik az ember...
Ó, legyen-legyen, úgy szeretném...
Amúgy ilyen szép görbém még sosem volt, az is biztos, trifázisos meg minden, csak az a baj (perzse, mindig van valami bajom), hogy teljesen nem lehet megbízni benne: ugyanis hétvégén voltunk egy ausztriai hosszú hétvégén, ahol azért nem tartottam be szentírásként a diétámat, és hát egy kis utánanézéssel kiderült, hogy az evési szokások változása (pontosabban a kalória- és szénhidráttöblet) simán okozhat hőemelkedést; és most ugyan már visszatértem a szigorú diétámhoz, de egy tegnapelőtti kocsmázás eredményeképpem piros és gyulladt a torkom, szóval amit tegnap és ma reggel produkáltam, az viszont már láz.
Ma viszont megjött a tegnapi vérvétel utáni progeszteron eredményem, ami jó lett: 60,4 nmol/l (18,99 ng/ml) - volt már ennél sokkal jobb is (mondjuk kétszer ekkora Merional adaggal), de igazából ez is felső értékhatár közeli, szóval igencsak jó, ha akar jönni az a bablaty.
Ó, annyira jó lenne, ha akarna... annyiszor gondolok rá, és mindig elhessegetem a dolgot, mert nem akarom beleélni magam... nem merem. Most már M. is minden kis jelre felkapja a fejét, és remél - szegényem már jóval képzettebb női fertilitás terén, mint egy áltlagos orvosit végzett pasi... Amilyen optimista voltam ciklus közepén, annyira visszafogott vagyok most; még az is átfutott a buta babonás vagymilyen fejemen, hogy vajon le merjem-e írni ide, amit szokatlannak vélek, mert eddig is voltak apró dolgok, amik sikerre engedtek következtetni, és fájdalom lett a vége. De most úgy döntöttem, menjen a poszt, mert ha itt van a hasamban a kismalaczunk, akkor igenis szeretném látni később, hogy mik voltak az első dolgai, és ha nem, bármennyire is nem akarok erre gondolni, akkor meg hátha ez lesz segítségemre a későbbiekben.
Szóval túl sok tünet igazából nem is lehet még ilyen korán, hiszen nagyjából most fejeződik be a beágyazódás, tehát kezd el termelődni a HCG, ami egyáltalán okozhat bármit is. Arról nem is beszélve, hogy nekem a premenstruális ügyeim is teljesen kiszámíthatatlanok, volt már olyan, hogy majdnem leszakadt a mellem, és olyan is hogy egyáltalán nem fájt, volt olyan, hogy mintha éreztem volna valamilyen fájdalomfélét az alhasamban, és olyan hogy nem, és ugye a hőm is mindig a piros napján zuhan csak le, szóval előre sosem lehet tudni. Ami a mostani alkalommal érdekes, az az álmosság, hogy szokatlanul fáradt vagyok, úgy, hogy tegnap például tíz órát aludtam.
Hétfőn így vagy úgy kiderül. Addig megpróbálok nem tesztelni, mert ugye tüszőrepesztőt kaptam, és az álpozitívat eredményezhet. Persze az eddigiekből kiindulva nem fogom kibírni, de az nem is annyira baj - mindig is úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb kideríteni, mert ha öröm lesz, akkor legyen minél előbb, ha meg nem, akkor csak szarabb attól, hogy plusz valamennyi napig még képzelődik az ember...
Ó, legyen-legyen, úgy szeretném...
2012. július 13., péntek
Ez egy gyönyörű nap!
Azt hiszem bátran állíthatjuk, hogy meglehetősen hullámzó a kedélyállapotom! :) Merthogy a címben nyoma sincs az iróniának... ez a tényleg az, minden péntekségével és tizenháromságával együtt.
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?
Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.
Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.
Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?
Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.
Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.
Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...
Most úgy érzem, jönni fog az aktuálisan vágyott csoda is... valahogy merek hinni benne, de megmagyarázni nem tudnám, hogy miért. Talán mert annyi minden összejött, hogy ezek a mostani ideális körülmények kialakuljanak, hogy nem lehet véletlen - és nem lehet máképp. A virtuális környezetemben az utóbbi időben annyi mindenkiről derültek ki rossz dolgok... fizikai állapotok vagy betegségek, amik miatt nem lehet baba, vetélések; ilyenkor mindig elszégyellem magam, az utóbbinál az irigykedéseim miatt, amiket hiába próbálok, képtelen vagyok visszafogni, amikor valakinek sikerül az a pozitív teszt, ami nekem még sosem, az előbbieknél meg... Igazából bármennyire is elkeseredem, amikor spontán ciklusban rossz minőségű és stimuláltban lassan növekedő petét termel a testem, velünk semmi komoly baj nem történt - a koromon kívül semmi sem szól az ellen, hogy lehet még nekem akárhány gyerekem, csak türelemmel ki kell várni. M. minden betegeskedése ellenére, csodával határos módon makkegészséges, ami a termékenységét illeti; nekem mindkét petevezetékem átjárható, a méhem tökéletes, gyógyszeres rásegítéssel a hormonjaim és ezáltal a petéim is rendben vannak - ennél többet kívánni sem lehetne. Ennek kapcsán kívánok tehát: egy babát, áprilisra; mert ha most megfogan, akkor még arra is van esély, hogy Anyu szülinapján szülessen, ami mennyire szép lenne már...
Gyere-gyere kismalac, költözz a hasamba!
2012. július 1., vasárnap
Nincs cím.
Már nem tudom milyen címet írhatnék, kifogytam a szellemességekből és közhelyekből egyaránt...
Havonta... vagy inkább ciklusonként kétszer jövök nagyjából, úgy látom, egyszer, mikor még lelkes vagyok és reményekkel teli, ovuláció és vérvétel után, izgalmas várakozásban - és ilyenkor, ovuláció előtt, aggódós várakozásban. Luteális végi hőeséskor vagy piros napokon sosem, mert akkor tudatosan letiltom magam a gondolkodásról, különben megbolodulnék.
Persze sejtettem, hogy egy műtétes és stimulálatlan ciklus felejtős, de valahol a lelkem nagyon mélyén, az önvédő mechanizmusaimon is túl a remény mindig pislákol - most is megtette. Még aztuán is, hogy a 6DPO progeszteronszintem siralmas volt, 25,9 nmol/l (8,14 ng/ml), vagyis rossz minőségű petét termeltem, és hogy a hőm ennek megfelelően végig nagyon rozoga volt, és piros előtt szokásos módon le is esett. Tesztelni csak egyszer teszteltem, azt is azért, mert az LH-teszteken (amiket végeztem folyamatosan, hogy nehogy lekéssünk bármit is az ugrándozó görbém miatt, mint múlt ciklusban) volt egy-egy hol alig látható, hol halvány második csík, és állítólag ezek jóstesztekként használhatóak, mivel valamiért HCG-érzékenyek is... szóval most legalább tudom, hogy nálam ez is hamis eredményt mutat, akármennyire ugyanolyan jelzés volt, mint pár hónappal ezelőtt a tüszőrepesztős injekció utáni próbakor. A terhességi teszt negatív volt persze, de nyilván elhitettem magammal, hogy túl korai... még mikor vérezni kezdtem, akkor is képes volt egy pillanatra bevillanni, hogy amíg nem élénkpiros, addig bármi lehet, más végig menstruál terhesség alatt... a darabok aztán szerencsére elég hamar kijózanítottak...
Szomorú vagyok és csalódott és hitetlen és irigy. Mindig megjelenik a fórumon egy-két beeső új ember pozitív tesztekkel, és szinte kivétel nélkül utálom őket azonnal, nem gratulálok és nem drukkolok, igazságtalannak tartom, hogy másnak sikerült és nekem nem, és hiába mondják, hogy ők még régebben próbálkoznak mint mi, nem láttam a fájdalmukat, mint a régi topiklakóknak, nem sorstársaim, nem érdekelnek, képtelen vagyok örülni nekik.
Ugyanakkor hálás vagyok, hogy igazából semmilyen konkrét bajom nincs... annyi szörnyűséget mondanak a fórumon, rengeteg betegséggel küszködnek ott a lányok, sokan több darab olyasmivel is, ami akadálya a gyereknek. Én elvileg egészséges vagyok, és M. is az (pénteken elment egy második spermatesztre, az eredménnyel majd jelentkezek), szóval csak türelem kellene meg jó időzítés... meg szerencse vagy csoda, vagy nem tudom minek nevezzem azt, ami hiányzik.
És aggódok - tudom, hogy nem kellene és nem szabadna, de nem tudok tenni ellene; úgyhogy azzal nyugtatgatom magam, hogy ezen nem fog múlni... a pozitív gondolkodás mantra nagyon aranyos dolog, de ha belegondol az ember elég bugyutácska is egyben, hiszen hány gyerek "sikerül" véletlenül, őket nem kívánó családokba, rossz szülőkhöz és rossz körülmények közé... Aggódok, mert minden jó eredményem ellenére sajnos van olyan, hogy megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag meddő egy pár, és aggódok, mert idős vagyok már, fogynak és romlanak az amúgy sem valami jó minőségű petesejtjeim, öregszik a méhem, futok ki az időből, és egyelőre azt sem látom, hogy így hogyan lesz nekem kisbabám, nem hogy mernék bízni benne, hogy legalább kettő lesz...
És tudom, hogy hinni kell, és szükségem is van rá, hogy M. mondja, hogy minden rendben lesz. Ugyanakkor rettegek, hogy mi lesz velünk ha nem sikerül, hiszen van ilyen... ha látszólag mindketten egészségesek vagyunk és mégse, akkor végülis ez azt jelentheti, hogy csak együtt nem megy, M. meg annyira fiatal, hogy neki még évtizedekig simán összejöhet mással... Nem akarok belemenni ebbe, mert már érzem, hogy bőgnöm kell, de azért nem teljesen abberáció ez a gondolat. Perzse lehet örökbefogadni, és mi nem is bánnánk... jó, ez ilyen formában nem igaz, minden vágyam, hogy M. génjeit vigye tovább a kisbabám, hogy hasonlítson rá, ránk... de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nálunk az egész procedúra hosszú évekbe telő hercehurca, és miközben telik az idő az örökbegyerek lassan nődögél egy idegen környezetben, kit tudja milyen neveléssel... hogy lesz az valaha is igazán, teljesen a miénk...?
Nem tudom mi lesz... per pillanat az, hogy jövő hétfőn megyek a dokihoz UH-követésre, és tüszőéresztő szurikra, addig meg szeredm a peteérés serkentő gyógyszert, és próbálom kikapcsolni az agyamat. Boldogok vagyunk együtt, tökéletes az életünk, ezer tervünk van a jövőre... boldogok vagyunk. És annyira de annyira vágyom egy kisbabára... :(
Havonta... vagy inkább ciklusonként kétszer jövök nagyjából, úgy látom, egyszer, mikor még lelkes vagyok és reményekkel teli, ovuláció és vérvétel után, izgalmas várakozásban - és ilyenkor, ovuláció előtt, aggódós várakozásban. Luteális végi hőeséskor vagy piros napokon sosem, mert akkor tudatosan letiltom magam a gondolkodásról, különben megbolodulnék.
Persze sejtettem, hogy egy műtétes és stimulálatlan ciklus felejtős, de valahol a lelkem nagyon mélyén, az önvédő mechanizmusaimon is túl a remény mindig pislákol - most is megtette. Még aztuán is, hogy a 6DPO progeszteronszintem siralmas volt, 25,9 nmol/l (8,14 ng/ml), vagyis rossz minőségű petét termeltem, és hogy a hőm ennek megfelelően végig nagyon rozoga volt, és piros előtt szokásos módon le is esett. Tesztelni csak egyszer teszteltem, azt is azért, mert az LH-teszteken (amiket végeztem folyamatosan, hogy nehogy lekéssünk bármit is az ugrándozó görbém miatt, mint múlt ciklusban) volt egy-egy hol alig látható, hol halvány második csík, és állítólag ezek jóstesztekként használhatóak, mivel valamiért HCG-érzékenyek is... szóval most legalább tudom, hogy nálam ez is hamis eredményt mutat, akármennyire ugyanolyan jelzés volt, mint pár hónappal ezelőtt a tüszőrepesztős injekció utáni próbakor. A terhességi teszt negatív volt persze, de nyilván elhitettem magammal, hogy túl korai... még mikor vérezni kezdtem, akkor is képes volt egy pillanatra bevillanni, hogy amíg nem élénkpiros, addig bármi lehet, más végig menstruál terhesség alatt... a darabok aztán szerencsére elég hamar kijózanítottak...
Szomorú vagyok és csalódott és hitetlen és irigy. Mindig megjelenik a fórumon egy-két beeső új ember pozitív tesztekkel, és szinte kivétel nélkül utálom őket azonnal, nem gratulálok és nem drukkolok, igazságtalannak tartom, hogy másnak sikerült és nekem nem, és hiába mondják, hogy ők még régebben próbálkoznak mint mi, nem láttam a fájdalmukat, mint a régi topiklakóknak, nem sorstársaim, nem érdekelnek, képtelen vagyok örülni nekik.
Ugyanakkor hálás vagyok, hogy igazából semmilyen konkrét bajom nincs... annyi szörnyűséget mondanak a fórumon, rengeteg betegséggel küszködnek ott a lányok, sokan több darab olyasmivel is, ami akadálya a gyereknek. Én elvileg egészséges vagyok, és M. is az (pénteken elment egy második spermatesztre, az eredménnyel majd jelentkezek), szóval csak türelem kellene meg jó időzítés... meg szerencse vagy csoda, vagy nem tudom minek nevezzem azt, ami hiányzik.
És aggódok - tudom, hogy nem kellene és nem szabadna, de nem tudok tenni ellene; úgyhogy azzal nyugtatgatom magam, hogy ezen nem fog múlni... a pozitív gondolkodás mantra nagyon aranyos dolog, de ha belegondol az ember elég bugyutácska is egyben, hiszen hány gyerek "sikerül" véletlenül, őket nem kívánó családokba, rossz szülőkhöz és rossz körülmények közé... Aggódok, mert minden jó eredményem ellenére sajnos van olyan, hogy megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag meddő egy pár, és aggódok, mert idős vagyok már, fogynak és romlanak az amúgy sem valami jó minőségű petesejtjeim, öregszik a méhem, futok ki az időből, és egyelőre azt sem látom, hogy így hogyan lesz nekem kisbabám, nem hogy mernék bízni benne, hogy legalább kettő lesz...
És tudom, hogy hinni kell, és szükségem is van rá, hogy M. mondja, hogy minden rendben lesz. Ugyanakkor rettegek, hogy mi lesz velünk ha nem sikerül, hiszen van ilyen... ha látszólag mindketten egészségesek vagyunk és mégse, akkor végülis ez azt jelentheti, hogy csak együtt nem megy, M. meg annyira fiatal, hogy neki még évtizedekig simán összejöhet mással... Nem akarok belemenni ebbe, mert már érzem, hogy bőgnöm kell, de azért nem teljesen abberáció ez a gondolat. Perzse lehet örökbefogadni, és mi nem is bánnánk... jó, ez ilyen formában nem igaz, minden vágyam, hogy M. génjeit vigye tovább a kisbabám, hogy hasonlítson rá, ránk... de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nálunk az egész procedúra hosszú évekbe telő hercehurca, és miközben telik az idő az örökbegyerek lassan nődögél egy idegen környezetben, kit tudja milyen neveléssel... hogy lesz az valaha is igazán, teljesen a miénk...?
Nem tudom mi lesz... per pillanat az, hogy jövő hétfőn megyek a dokihoz UH-követésre, és tüszőéresztő szurikra, addig meg szeredm a peteérés serkentő gyógyszert, és próbálom kikapcsolni az agyamat. Boldogok vagyunk együtt, tökéletes az életünk, ezer tervünk van a jövőre... boldogok vagyunk. És annyira de annyira vágyom egy kisbabára... :(
2012. június 14., csütörtök
Nahszóval...
Megpróbálom egy héttel ezelőttnél kezdeni, de túl hosszú nem lesz, mert nem sok történt azóta...
A doki kivette a varratomat, a köldökömben picit éreztem, mert nehezen fért hozzá, de amúgy teljesen fájdalommentes procedúra volt; a hegeket még ilyen miniragaccsal lefedem, mert a nadrág súrolja őket, de már mind teljesen begyógyultak, egyik oldalon a var is leesett, nem is nagyon lesz ennek nyoma. Mondta, hogy akkor örülünk a jó híreknek, és még két-három ciklust próbáljunk meg az eddigi stimulálós módszerrel, de ha nem jön össze, akkor érdemes lenne elgondolkozni egy meddőségi centrumon - bármilyen ijesztő ez a gondolat, azért örülök, hogy nem hiteget évekig, hiszen igenis van olyan pár, akinél látszólag minden rendben, aztán mégsem megy a teherbeesés, úgyhogy nem szeretnék tétlenül várni hogy majd csak lesz valami. Írt is ki gyógyszert a következő ciklusra, és azt mondta még, hogy ha esetleg hetekig nem lennék piros (mert ugye nálam volt már példa háromhavontára is sajnos), akkor menjek vissza, és mesterségesen meghozzuk.
Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy ebben a műtétes ciklusban szabad-e már próbálkozni, de aztán otthon utánanéztem, és igazából ha nem röntgenes az átjárhatósági (mert olyankor van sugárzás), akkor nincs akadálya, sőt ajánlott is. Úgyhogy méregettem a hőmérsékletemet, illetve használtam az ovulációs teszteket, hogy lássam, mikor mi legyen - a hő konstans módon ügyesen lent volt, de a teszt sosem volt pozitív; ezt már talán írtam egyszer, hogy állítólag bizonyos nőknek csak néhány óráraugrik meg az LH szintje, és ha pont nem akkor ellenőrzik, lemaradnak róla. Nekem tegnapelőtt és az előtte való napon látszott egy második csík, viszont a kontroll vonalánál sokkal világosabb volt (tehát hivatalosan negatív), aztán tegnap egy fokkal még halványodott, ma délután meg kiderül, hogy milyen, de az a tippem, hogy eltűnik már. Ma reggelre meg három tizedet ugrott a hőm, szóval akár az is lehet, hogy megrepedt a tüsző - persze az is, hogy csak próbálkozott a szervezetem, és holnapra visszaesik... mindenesetre még egyszer a múlt havi hibát nem követjük el, és nagyon figyelünk az együttlétek kétnaponkénti időzítésére mindaddig, amíg legalább öt napig konstansul nem tartja magát a görbe, hogy biztos legyen az tüszőrepedés.
Nem valami izgalmas időzítve szexelni, tegnap este például le kellett beszélnem róla magunkat, mert nem talált volna az órarendbe, de M. meglepően jól viseli; mindenki panaszkodik, hogy az ő pasija lamentál, meg nekik nem megy ez a nagy kiszámítottság, M. meg, mint egy gyakorlott pornós, szinte kivétel nélkül bármikor azonnal teljesít, szoktunk is ezen vicogni... :) Mindenhol olvasni, hogy "nem kell rágörcsölni" (gyűlölöm ezt a kifejezést), és majd jön a baba, ha akar, és biztos hogy sokaknál így is van, különben nem lenne ennyi szerencsétlen véletlengyerekes pár, de könyörgöm, ha már eldöntötte az ember, hogy tesz érte, akkor csak figyelembe kell venni, hogy egy hónapban talán három nap van, ami esélyes, és legalább megpróbálni alkalmazkodni ehhez. Ebben a hónapban amúgy különösen nehezített pálya nekünk, nem csak az UH hiánya miatt, hanem azért is, mert a másik támpontom, a méhnyaknyák-állapot egy kicsit megzavarodott (talán a műtét miatt, nem tudom), és egy nagyon fura korai időponton kívül, amikor egyértelmű volt, hogy még nem érhetett meg a pete (a hőm igazolta is később), egyszer sem volt tojásfehérjés. Volt viszont egy érdekesség, ami régen nem szokott: tegnap enyhén fájdogált vagy szurkált vagy mit csinált a bal alhasam, nagyjából ott, ahol a már begyógyult műtéti heg van, gondolom ez lehet az a petefészekfájás, amiről a lányok beszélnek, mikor mondják, hogy ők érzik a tüszőrepedést; mára már elmúlt úgy érzem, és a hőm is emelkedett, kíváncsi vagyok, hogy ez valóban azt jelenti-e... ha igen, jó lenne ha megmaradna, mert egy plusz jel sosem árt.
Úgyhogy most várás van, aztán hőgörbe alapján elmegyek ovulációt ellenőrző progeszteronszintet ellenőriztetni, aztán óIstenem hátha-hátha nem kell már beszedni semmilyen cikluseleji gyógyszert még legalább egy évig...
Még két dolog röviden, egy kellemes és egy kellemetlen. A jó: tegnap felhívott a kedvenc fórumos ismerősöm, tök jó volt beszélgetni vele, szóban is pont olyan aranyos és laza csaj, amilyennek elképzeltem, remélem hamarosan megejtünk egy élőben találkozót is. A rossz: este valami hihetetlen farkaséhség tört rám, és megettem egy diétámhoz képest elképesztő adag süteményt; régebbi falásrohamainhoz hasonlítva semmiség (egy normál ember jóllaktam-napos adagja), de szénhidrátban a mostani szokásosom duplája - meg is van a böjtje, ma reggel borzalmas hányingerrel és puffadással ébredtem, még most sem múlt el teljesen, úgyhogy vettem gyümölcsleveket, és ma nem szándékozom csak inni... és remélem eszembe jut ezt visszaolvasni, amikor a jövőben elcsábulni készülök... so not worth it!
Na megint kilométerest írtam, megyek dolgozni.
A doki kivette a varratomat, a köldökömben picit éreztem, mert nehezen fért hozzá, de amúgy teljesen fájdalommentes procedúra volt; a hegeket még ilyen miniragaccsal lefedem, mert a nadrág súrolja őket, de már mind teljesen begyógyultak, egyik oldalon a var is leesett, nem is nagyon lesz ennek nyoma. Mondta, hogy akkor örülünk a jó híreknek, és még két-három ciklust próbáljunk meg az eddigi stimulálós módszerrel, de ha nem jön össze, akkor érdemes lenne elgondolkozni egy meddőségi centrumon - bármilyen ijesztő ez a gondolat, azért örülök, hogy nem hiteget évekig, hiszen igenis van olyan pár, akinél látszólag minden rendben, aztán mégsem megy a teherbeesés, úgyhogy nem szeretnék tétlenül várni hogy majd csak lesz valami. Írt is ki gyógyszert a következő ciklusra, és azt mondta még, hogy ha esetleg hetekig nem lennék piros (mert ugye nálam volt már példa háromhavontára is sajnos), akkor menjek vissza, és mesterségesen meghozzuk.
Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy ebben a műtétes ciklusban szabad-e már próbálkozni, de aztán otthon utánanéztem, és igazából ha nem röntgenes az átjárhatósági (mert olyankor van sugárzás), akkor nincs akadálya, sőt ajánlott is. Úgyhogy méregettem a hőmérsékletemet, illetve használtam az ovulációs teszteket, hogy lássam, mikor mi legyen - a hő konstans módon ügyesen lent volt, de a teszt sosem volt pozitív; ezt már talán írtam egyszer, hogy állítólag bizonyos nőknek csak néhány óráraugrik meg az LH szintje, és ha pont nem akkor ellenőrzik, lemaradnak róla. Nekem tegnapelőtt és az előtte való napon látszott egy második csík, viszont a kontroll vonalánál sokkal világosabb volt (tehát hivatalosan negatív), aztán tegnap egy fokkal még halványodott, ma délután meg kiderül, hogy milyen, de az a tippem, hogy eltűnik már. Ma reggelre meg három tizedet ugrott a hőm, szóval akár az is lehet, hogy megrepedt a tüsző - persze az is, hogy csak próbálkozott a szervezetem, és holnapra visszaesik... mindenesetre még egyszer a múlt havi hibát nem követjük el, és nagyon figyelünk az együttlétek kétnaponkénti időzítésére mindaddig, amíg legalább öt napig konstansul nem tartja magát a görbe, hogy biztos legyen az tüszőrepedés.
Nem valami izgalmas időzítve szexelni, tegnap este például le kellett beszélnem róla magunkat, mert nem talált volna az órarendbe, de M. meglepően jól viseli; mindenki panaszkodik, hogy az ő pasija lamentál, meg nekik nem megy ez a nagy kiszámítottság, M. meg, mint egy gyakorlott pornós, szinte kivétel nélkül bármikor azonnal teljesít, szoktunk is ezen vicogni... :) Mindenhol olvasni, hogy "nem kell rágörcsölni" (gyűlölöm ezt a kifejezést), és majd jön a baba, ha akar, és biztos hogy sokaknál így is van, különben nem lenne ennyi szerencsétlen véletlengyerekes pár, de könyörgöm, ha már eldöntötte az ember, hogy tesz érte, akkor csak figyelembe kell venni, hogy egy hónapban talán három nap van, ami esélyes, és legalább megpróbálni alkalmazkodni ehhez. Ebben a hónapban amúgy különösen nehezített pálya nekünk, nem csak az UH hiánya miatt, hanem azért is, mert a másik támpontom, a méhnyaknyák-állapot egy kicsit megzavarodott (talán a műtét miatt, nem tudom), és egy nagyon fura korai időponton kívül, amikor egyértelmű volt, hogy még nem érhetett meg a pete (a hőm igazolta is később), egyszer sem volt tojásfehérjés. Volt viszont egy érdekesség, ami régen nem szokott: tegnap enyhén fájdogált vagy szurkált vagy mit csinált a bal alhasam, nagyjából ott, ahol a már begyógyult műtéti heg van, gondolom ez lehet az a petefészekfájás, amiről a lányok beszélnek, mikor mondják, hogy ők érzik a tüszőrepedést; mára már elmúlt úgy érzem, és a hőm is emelkedett, kíváncsi vagyok, hogy ez valóban azt jelenti-e... ha igen, jó lenne ha megmaradna, mert egy plusz jel sosem árt.
Úgyhogy most várás van, aztán hőgörbe alapján elmegyek ovulációt ellenőrző progeszteronszintet ellenőriztetni, aztán óIstenem hátha-hátha nem kell már beszedni semmilyen cikluseleji gyógyszert még legalább egy évig...
Még két dolog röviden, egy kellemes és egy kellemetlen. A jó: tegnap felhívott a kedvenc fórumos ismerősöm, tök jó volt beszélgetni vele, szóban is pont olyan aranyos és laza csaj, amilyennek elképzeltem, remélem hamarosan megejtünk egy élőben találkozót is. A rossz: este valami hihetetlen farkaséhség tört rám, és megettem egy diétámhoz képest elképesztő adag süteményt; régebbi falásrohamainhoz hasonlítva semmiség (egy normál ember jóllaktam-napos adagja), de szénhidrátban a mostani szokásosom duplája - meg is van a böjtje, ma reggel borzalmas hányingerrel és puffadással ébredtem, még most sem múlt el teljesen, úgyhogy vettem gyümölcsleveket, és ma nem szándékozom csak inni... és remélem eszembe jut ezt visszaolvasni, amikor a jövőben elcsábulni készülök... so not worth it!
Na megint kilométerest írtam, megyek dolgozni.
2012. május 31., csütörtök
Green light
Igen, nem is cifrázom, ennyi a lényeg: zöld útja van a babnak, át vagyok járható - yaaay! :)
Elég hosszú lesz ez a bejegyzés, mert minden részletet rögzíteni szeretnék, hadd olvassa majd a kölök, hogy milyen kalandos ösvényeken jutott el hozzánk...
Az úgy volt, hogy kedden reggel az előzőleg megbeszéltek szerint bementem a kórházba, dokim ahogy szokott, kijött értem, átadott egy felvevős nővérnek, az elkísérgetett mindenféle emberekhez, akik felvették az adataimat, és egy óra múlva már ültem is a kis kockás pizsimben az ágyon. A szoba nagyon klassz volt, Apu két héttel ezelőtti helyéhez képest egy valóságos luxushotel: frissen felújított, újonnan festett, csinosan berendezett, szép ágyneműs, kényelmes ágyas, négyfős kórterem, aminek a szomszéd szobával együtt volt külön saját fürdőszobája. És egyik legnagyobb szerencsémként nagyon jófej szobatársak jártak hozzá: egy kedves néni, akit ambulánsan műtöttek (ő aznap jött és ment is), egy nálam két évvel fiatalabb Nóri, akinek endometriózis miatt nem jöb a bab (neki nagyjából ugyanazt csinálták mint nekem, csak sokkal több javítanivaló dolguk volt odabent), és egy hatvanas fiatal hölgy, Margit, aki nagyjából olyan fajta ember, amilyen Anyu lenne mostanában, élettel teli, kedves, beszédes (neki nagyon megnyúlt méhszalag miatt kivettek és átrendeztek csomó mindent a hasában). Velük ezután is kapcsolatban maradok majd, nagyon lelkesítő jelenségek, főleg az utóbbi - aki saját bevallás szerint egy boszorkány, és aki mindig nagyon könnyen esett teherbe (öt gyerek lett az eredmény, ők most nagyjából velem egyidősek), úgyhogy azt mondta, nem lehet véletlen az, hogy neki most kivették a méhét, én meg egy termékeny méhre vártam/vágytam, vigyem hát az erejét, és akár szüljek évente egyet, ha azt szeretném... :)
Aznap nem sok minden történt már, vérnyomást mértek csak meg lázat, és bejött egy nővér részletesen elmondani, hogy pontosan mik fognak történni másnap; meg hozzám (megint kivételként - és ez végig így is maradt) bejött a dokim is, ő is végigvitt a tennivalókon, és mondta, hogy ha nem lesz sürgős császár vagy ilyesmi, akkor reggel megpróbál velem kezdeni. Én meglepően nyugodt voltam és jókedvű, ami nagyban köszönhető annak, hogy egyik aranyos fórumos lány, akivel pár hete történt ugyanez, nagyon részletesen szintén elmesélte, hogy mi hogyan volt, és mennyire fájt - meg persze a szobatársaknak, akikkel csomót beszélgettünk mindenféléről, így nagyon hamar telt az idő.
Számomra nagyon jóalvós éjszaka után hajnalban ébresztettek... megint vérnyomás- és lázmérés, kegyetlen, hogy az mindig öt óra körül intézik, hogy még az éjszakás műszak letudja. Ekkor már inni sem lehetett (előző nap még ebédeltünk is, aztán éjfélig inni kellett), és nekem volt még egy komoly aggodalmam: úgy tűnikfreak of nature orvosi csoda vagyok ugyanis, rám abszolút nulla hatással volt a bélmosóként emlegetett hashajtó por, amit előző délután megitattak velünk - állítólag attól órákon belül mindenki lerohanja a budit, ehhez képest én vígam elvoltam egy kis darab diszkrét és nőies, nem is különösebben lágy produktummal (TMI, bocs). Az elején még mintha kotyorgott volna a hasam, de szerintem az csak a nagyon sok ivástól volt, semmi görcs, és főleg semmi eredmény; ezen a teljes személyzet megfelelőképpen elámult, és reggelre kilátásba helyeztek egy beöntést, de útközben valahogy meggondolták magukat, mondván, hogy ha volt valamennyi székletem, akkor végülis jó ez így. Én viszont közvetlenül akcióba indulás előtt éreztem, hogy most viszont hasmenés-közeli az állapot, ki is jött valamennyi, na mondom remek, össze fogom kakálni a műtőjüket - aztán szerencsére kaptam egy ilyen bódító szurit, úgyhogy tíz perc múlva már stílszerűen leszartam, hogy mi lesz.
Akkor most végre témát váltok: szóval beadták a nyugtatót, berakták a vénámba a kanült, le kellett vetkőznöm, betakargattak, és várnom kellett; egyszer csak jött egy nagyon csinos műtős fiú (szerencsére minden elég homályos volt ekkor már, szóval nem annyira hatott meg, hogy haló, most egy jó pasi, aki nem M., meztelenül manőverezget velem), átpakolt a hordozójára, és áttolt a folyosón. M. tanácsának megfelelően a műtőben próbáltam alaposan körülnézni, és valóban egész vicces volt: vidám türkízkékben pompázott az egész, csomó lazán cseverésző ember nagyon profin tette a dolgát, és minden tele volt érdekes műszerekkel, amiket a tévében lát az ember. Arra emlékszem, hogy átemeltek egy olyasmi asztalra, mint ami a nőgyógyászati rendelőkben van, fel kellett tennem a lábaimat, a karjaimat meg keresztbe kifeszítették: bal oldalon az ujjamra csíptettek egy mérőt, ami egy monitoron pittyegett, a jobb karomat meg elég kényelmetlenül felhúzva lekötözték (amúgy ez az egyetlen dolog, ami még ma is igazán fáj, meghúzódhatott vagy mi). Még felismertem a dokimat egy maszk mögött, ő rámmosolygott és bólintott, és azt láttam, hogy közelednek felém egy műanyag oxigénmaszkkal - aztán felébredtem a szobában, állítólag nagyjából egy óra múlva.
Pár percig éreztem fájdalmat a hasamban, olyan volt mint a szokottamhoz képest nagyjából háromszorosan erős menstruációs fájdalom, de gyorsan hozták az infúziót, benne fájdalomcsillapítóval, így az is majdnem teljesen megszűnt. Valamikor a dokim is bejött megnézni, de abból csak annyi maradt meg, hogy holnap reggel majd beszélünk; dél körül ébredtem fel teljesen, arra, hogy mellettem Nóri torokfájásra panaszkodik - én ilyent nem éreztem, de a hangom azért rekedtes volt, illetve eléggé bambóca voltam, folyton elaludtam egy-egy félórára.
Délután a beharangozottak szerint jöttek a nővérek, hogy meg kellene próbálni felkelni; én addigra már elég sokat mocorogtam, mozgásra fájt a hasam, illetve borzalmasan fel volt puffadva (erről majd később részletesebben is mesélek), de nem volt vészes, kapaszkodva simán felültem például. Felállás előtt derült ki, hogy lent eléggé vérzek, ami a méhtükrözés eredménye volt, és amire nem számítottam; Nóritól kaptam kölcsönbetétet, és a nővér segített lemosni - ez is nagyon érdekes volt, nyilván furán éreztem magam, hogy gyakorlatilag tisztába tesznek, de tök aranyos volt, mondta, hogy tudja, hogy nekem szokatlan, de neki ez napi rutin, ne aggódjak... na ő az egyik, akihez vissza akarok menni majd egy csokival és egy kis pénzzel, mert ezzel a szöveggel minden fenntartásomat sikerült eloszlatnia. A felállás elég bénácska volt, az első lépések szintén, ilyen félig görnyedten és nagyon lassan bírtam csak mozogni, mint valami részeg lajhár, de estefelé bejött M. (minden elvemmel ellentétben meg kellett engednem neki, mert kellett hoznia néhány cuccot), és vele már viszonylag simán ki tudtam menni sétálni a folyosóra, meg később vacsoráztam is (amúgy a kaja is meglepően finom volt); illetve éjjelre én már nem is kértem fájdalomcsillapítót, sokáig olvastam, meg filmet néztem (természetesen House volt a társaságom).
Ma reggel már éreztem, hogy a legnagyobb probléma az egyáltalán nem a három kis vágásom. Először is bejött a dokim a jó hírrel: odabent minden normális, és mindkét petevezetékem átjárhatónak bizonyult - az ő szavaival élve egy kicsit "pókhálósak" voltak, de a normálnál csak enyhén nagyobb nyomással simán átment rajtuk a kontrasztfolyadék, és ezáltal teljesen ki is tisztult az út; jövő héten szerdán megyek majd hozzá varratszedésre, és akkor megbeszéljük a további teendőket. Aztán jött egy kedves néni és átkötözte a sebeimet: egészen apró bevarrt pöttyök az alhasam két oldalán (igazából nem is nagyon érzem őket, és szerintem pár hónap múlva nyomuk sem marad), és egy nagyobbka vágás a köldökömben, ahol a kamera vastagabb csöve ment befele; vízálló ragasztót tett rájuk, hogy ma tudjak zuhanyozni, de mondta, hogy utána akár le is vehetem, és fürdeni még nem szabad, de amúgy egy kis odafigyeléssel bármit csinálhatok akár kötözés nélkül is, még folyó víz is érheti....
Ami nagyon rossz, az a puffadás és az izomláz. Ez azért van, mert a nyugis és átlátható benti mászkálás érdekében ilyenkor feltöltik az embert gázzal, ami egyrészt nem tud távozni, csak úgy, ha idővel kizötykölődik, másrészt teljesen szétfeszítette odabent az izmokat, vagyis olyan helyeken érzem őket, ahol fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezhetnek. Kb. olyan voltam, mint egy kipukkadni készülő lufi, és valamennyi ugyan ment le már a hasamból, de ugye mindenhol tele volt levegővel, szóval ez még eltart - olyasmi, mint életem legnagyobb bablevesezése szorozva tízzel, plusz most nem a belekben van a cucc, hogy egy férfias pukázástól megoldást reméljek. Az izomláz az igazából csak nevetéskor, tüsszentéskor és köhögéskor zavaró, de teljesen elviselhető; ami nehezebben, az a bal vállamban érzett fájdalom, valószínűleg a műtőasztalos kicsavart pozíció eredménye - fekvéskor és üléskor elmúlik, de ha felállok és/vagy megyek, akkor úgy érzem, hogy le akar szakadni.
Ezért az teljesen naív elképzelés volt, hogy én holnap dolgozni megyek... esetleg majd kedden, vagy ki tudja... most csak pihenni akarok, és örülni az itthonlevésnek, meg a jó hyreknek.
Összességében teljesen jó volt az egész, egy kicsit sem bántam meg, hogy bevállaltam, ennyi kellemetlenséget simán megért a bizonyosság - arról nem is beszélve, hogy nem is az általam remélni mert helyszínen megoldható baj derült ki, hanem tökéletesen jó kilátások. Életem első kórházi élménye is egyértelműen pozitív volt, a körülmények a vártnál sokkal jobbak, az emberek együttérzőek és segítőkészek. A dokim továbbra is egy csoda, bár mindenki a magánrendelőjéből ismert orvoshoz érkezett, én voltam az egyedüli, akihez többször is bejött, minden lépésről tájékoztatott, és folyamatosan éreztem valahogy, hogy mint egy biztonsági háló, áll közöttem és minden kellemetlen között, ami egy ilyen helyzetben történhet.
Most ennyi jut eszembe, majd ha valami még beugrik, jövök és kiegészítek. Megyek bújni a Tsillaghoz jól. :)
Elég hosszú lesz ez a bejegyzés, mert minden részletet rögzíteni szeretnék, hadd olvassa majd a kölök, hogy milyen kalandos ösvényeken jutott el hozzánk...
Az úgy volt, hogy kedden reggel az előzőleg megbeszéltek szerint bementem a kórházba, dokim ahogy szokott, kijött értem, átadott egy felvevős nővérnek, az elkísérgetett mindenféle emberekhez, akik felvették az adataimat, és egy óra múlva már ültem is a kis kockás pizsimben az ágyon. A szoba nagyon klassz volt, Apu két héttel ezelőtti helyéhez képest egy valóságos luxushotel: frissen felújított, újonnan festett, csinosan berendezett, szép ágyneműs, kényelmes ágyas, négyfős kórterem, aminek a szomszéd szobával együtt volt külön saját fürdőszobája. És egyik legnagyobb szerencsémként nagyon jófej szobatársak jártak hozzá: egy kedves néni, akit ambulánsan műtöttek (ő aznap jött és ment is), egy nálam két évvel fiatalabb Nóri, akinek endometriózis miatt nem jöb a bab (neki nagyjából ugyanazt csinálták mint nekem, csak sokkal több javítanivaló dolguk volt odabent), és egy hatvanas fiatal hölgy, Margit, aki nagyjából olyan fajta ember, amilyen Anyu lenne mostanában, élettel teli, kedves, beszédes (neki nagyon megnyúlt méhszalag miatt kivettek és átrendeztek csomó mindent a hasában). Velük ezután is kapcsolatban maradok majd, nagyon lelkesítő jelenségek, főleg az utóbbi - aki saját bevallás szerint egy boszorkány, és aki mindig nagyon könnyen esett teherbe (öt gyerek lett az eredmény, ők most nagyjából velem egyidősek), úgyhogy azt mondta, nem lehet véletlen az, hogy neki most kivették a méhét, én meg egy termékeny méhre vártam/vágytam, vigyem hát az erejét, és akár szüljek évente egyet, ha azt szeretném... :)
Aznap nem sok minden történt már, vérnyomást mértek csak meg lázat, és bejött egy nővér részletesen elmondani, hogy pontosan mik fognak történni másnap; meg hozzám (megint kivételként - és ez végig így is maradt) bejött a dokim is, ő is végigvitt a tennivalókon, és mondta, hogy ha nem lesz sürgős császár vagy ilyesmi, akkor reggel megpróbál velem kezdeni. Én meglepően nyugodt voltam és jókedvű, ami nagyban köszönhető annak, hogy egyik aranyos fórumos lány, akivel pár hete történt ugyanez, nagyon részletesen szintén elmesélte, hogy mi hogyan volt, és mennyire fájt - meg persze a szobatársaknak, akikkel csomót beszélgettünk mindenféléről, így nagyon hamar telt az idő.
Számomra nagyon jóalvós éjszaka után hajnalban ébresztettek... megint vérnyomás- és lázmérés, kegyetlen, hogy az mindig öt óra körül intézik, hogy még az éjszakás műszak letudja. Ekkor már inni sem lehetett (előző nap még ebédeltünk is, aztán éjfélig inni kellett), és nekem volt még egy komoly aggodalmam: úgy tűnik
Akkor most végre témát váltok: szóval beadták a nyugtatót, berakták a vénámba a kanült, le kellett vetkőznöm, betakargattak, és várnom kellett; egyszer csak jött egy nagyon csinos műtős fiú (szerencsére minden elég homályos volt ekkor már, szóval nem annyira hatott meg, hogy haló, most egy jó pasi, aki nem M., meztelenül manőverezget velem), átpakolt a hordozójára, és áttolt a folyosón. M. tanácsának megfelelően a műtőben próbáltam alaposan körülnézni, és valóban egész vicces volt: vidám türkízkékben pompázott az egész, csomó lazán cseverésző ember nagyon profin tette a dolgát, és minden tele volt érdekes műszerekkel, amiket a tévében lát az ember. Arra emlékszem, hogy átemeltek egy olyasmi asztalra, mint ami a nőgyógyászati rendelőkben van, fel kellett tennem a lábaimat, a karjaimat meg keresztbe kifeszítették: bal oldalon az ujjamra csíptettek egy mérőt, ami egy monitoron pittyegett, a jobb karomat meg elég kényelmetlenül felhúzva lekötözték (amúgy ez az egyetlen dolog, ami még ma is igazán fáj, meghúzódhatott vagy mi). Még felismertem a dokimat egy maszk mögött, ő rámmosolygott és bólintott, és azt láttam, hogy közelednek felém egy műanyag oxigénmaszkkal - aztán felébredtem a szobában, állítólag nagyjából egy óra múlva.
Pár percig éreztem fájdalmat a hasamban, olyan volt mint a szokottamhoz képest nagyjából háromszorosan erős menstruációs fájdalom, de gyorsan hozták az infúziót, benne fájdalomcsillapítóval, így az is majdnem teljesen megszűnt. Valamikor a dokim is bejött megnézni, de abból csak annyi maradt meg, hogy holnap reggel majd beszélünk; dél körül ébredtem fel teljesen, arra, hogy mellettem Nóri torokfájásra panaszkodik - én ilyent nem éreztem, de a hangom azért rekedtes volt, illetve eléggé bambóca voltam, folyton elaludtam egy-egy félórára.
Délután a beharangozottak szerint jöttek a nővérek, hogy meg kellene próbálni felkelni; én addigra már elég sokat mocorogtam, mozgásra fájt a hasam, illetve borzalmasan fel volt puffadva (erről majd később részletesebben is mesélek), de nem volt vészes, kapaszkodva simán felültem például. Felállás előtt derült ki, hogy lent eléggé vérzek, ami a méhtükrözés eredménye volt, és amire nem számítottam; Nóritól kaptam kölcsönbetétet, és a nővér segített lemosni - ez is nagyon érdekes volt, nyilván furán éreztem magam, hogy gyakorlatilag tisztába tesznek, de tök aranyos volt, mondta, hogy tudja, hogy nekem szokatlan, de neki ez napi rutin, ne aggódjak... na ő az egyik, akihez vissza akarok menni majd egy csokival és egy kis pénzzel, mert ezzel a szöveggel minden fenntartásomat sikerült eloszlatnia. A felállás elég bénácska volt, az első lépések szintén, ilyen félig görnyedten és nagyon lassan bírtam csak mozogni, mint valami részeg lajhár, de estefelé bejött M. (minden elvemmel ellentétben meg kellett engednem neki, mert kellett hoznia néhány cuccot), és vele már viszonylag simán ki tudtam menni sétálni a folyosóra, meg később vacsoráztam is (amúgy a kaja is meglepően finom volt); illetve éjjelre én már nem is kértem fájdalomcsillapítót, sokáig olvastam, meg filmet néztem (természetesen House volt a társaságom).
Ma reggel már éreztem, hogy a legnagyobb probléma az egyáltalán nem a három kis vágásom. Először is bejött a dokim a jó hírrel: odabent minden normális, és mindkét petevezetékem átjárhatónak bizonyult - az ő szavaival élve egy kicsit "pókhálósak" voltak, de a normálnál csak enyhén nagyobb nyomással simán átment rajtuk a kontrasztfolyadék, és ezáltal teljesen ki is tisztult az út; jövő héten szerdán megyek majd hozzá varratszedésre, és akkor megbeszéljük a további teendőket. Aztán jött egy kedves néni és átkötözte a sebeimet: egészen apró bevarrt pöttyök az alhasam két oldalán (igazából nem is nagyon érzem őket, és szerintem pár hónap múlva nyomuk sem marad), és egy nagyobbka vágás a köldökömben, ahol a kamera vastagabb csöve ment befele; vízálló ragasztót tett rájuk, hogy ma tudjak zuhanyozni, de mondta, hogy utána akár le is vehetem, és fürdeni még nem szabad, de amúgy egy kis odafigyeléssel bármit csinálhatok akár kötözés nélkül is, még folyó víz is érheti....
Ami nagyon rossz, az a puffadás és az izomláz. Ez azért van, mert a nyugis és átlátható benti mászkálás érdekében ilyenkor feltöltik az embert gázzal, ami egyrészt nem tud távozni, csak úgy, ha idővel kizötykölődik, másrészt teljesen szétfeszítette odabent az izmokat, vagyis olyan helyeken érzem őket, ahol fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezhetnek. Kb. olyan voltam, mint egy kipukkadni készülő lufi, és valamennyi ugyan ment le már a hasamból, de ugye mindenhol tele volt levegővel, szóval ez még eltart - olyasmi, mint életem legnagyobb bablevesezése szorozva tízzel, plusz most nem a belekben van a cucc, hogy egy férfias pukázástól megoldást reméljek. Az izomláz az igazából csak nevetéskor, tüsszentéskor és köhögéskor zavaró, de teljesen elviselhető; ami nehezebben, az a bal vállamban érzett fájdalom, valószínűleg a műtőasztalos kicsavart pozíció eredménye - fekvéskor és üléskor elmúlik, de ha felállok és/vagy megyek, akkor úgy érzem, hogy le akar szakadni.
Ezért az teljesen naív elképzelés volt, hogy én holnap dolgozni megyek... esetleg majd kedden, vagy ki tudja... most csak pihenni akarok, és örülni az itthonlevésnek, meg a jó hyreknek.
Összességében teljesen jó volt az egész, egy kicsit sem bántam meg, hogy bevállaltam, ennyi kellemetlenséget simán megért a bizonyosság - arról nem is beszélve, hogy nem is az általam remélni mert helyszínen megoldható baj derült ki, hanem tökéletesen jó kilátások. Életem első kórházi élménye is egyértelműen pozitív volt, a körülmények a vártnál sokkal jobbak, az emberek együttérzőek és segítőkészek. A dokim továbbra is egy csoda, bár mindenki a magánrendelőjéből ismert orvoshoz érkezett, én voltam az egyedüli, akihez többször is bejött, minden lépésről tájékoztatott, és folyamatosan éreztem valahogy, hogy mint egy biztonsági háló, áll közöttem és minden kellemetlen között, ami egy ilyen helyzetben történhet.
Most ennyi jut eszembe, majd ha valami még beugrik, jövök és kiegészítek. Megyek bújni a Tsillaghoz jól. :)
2012. május 24., csütörtök
Hasbaszúr
Hát megjött persze, ráadásul látszólag 16 napos luteálissal (amióta mérek, ilyen hosszú sosem volt), ami a már említett hőeséssel együtt azt jelenti, hogy a tüszőrepesztő ellenére igenis mégis később volt a peteérés, és túl hamarra időzített a szex - vagyis nem hogy nem tettünk meg mindent a siker érdekében, de gyakorlatilag majdnem esélytelen volt ez a ciklus...
Mindegy, ezen már nem akarok agyalni, előre nézek és kész: tegnap elvégezték minden vizsgálatomat (tökéletes a tüdőröntgen, az EKG és a labor), ma az aneszteziológus nő is kikérdezett, jövő kedden befekszem és szerdán megműt a doki. Minden aggodalmam arra irányul csak, hogy jó hírekkel várjon utána, ne lásson semmi bajt, vagy legalábbis ne olyant, amit ott helyben nem tud megoldani; lehet hogy közvetlenül előtte nem így gondolom majd, de per pillanat magától az operációtól egy kicsit sem félek.
Ebben a nyugalmamban azért elég nagy szerepe van annak, hogy M. egy rutinos késaláfekvő, Apu csodálatos gyorsasággal épült fel a pontosan két héttel ezelőtt kivett vakbele után, és teljesen megbízok az orvosomban.
Aki amúgy továbbra is a megszokott formáját hozza: a kórházban ezer sorbanálló beteg ellenére perceket sem kellett várnom semmire, a megbeszélt időpontra odamentem, kijött értem a váróba, mindenfelé elkísérgetett, és egy nagyon szimpatikus aneszteziológus főorvosnőhöz is beprotezsált. Most a legnagyobb problémám az, hogy természetesen a végén meg szeretném ezt köszönni nekik valamilyen módon... utálom a "hálapénz" szót, mert annyi pejoratív értelem csatolódott hozzá az utóbbi időben, de én őszintén hálás vagyok neki - amiért ennyire udvariasan, kedvesen, emberségesen bánik velem... Igen, talán annak is köszönhető a kivételezés, hogy magánrendelőben vagyok páciense elsősorban, de én abban igenis hiszek, hogy jobban meg kell fizetni az orvosokat, és ha az állam nem tudja, akkor tegye lehetővé annak, aki megteheti, hogy plusz szolgáltatásokat vásároljon magának. Visszatérve: most is mondta például, hogy majd korán menjek befeküdni, mert megpróbál nekem intézni majd valami jó kórtermet... az aneszteziológus nő meg szólt, hogy ne vetkőzzek a viszgálathoz, elég felhúzni a felsőmet, mert egy bunkó faszi orvos épp ott ücsörgött az irodában, és pofátlanul bámult... az ilyen apró dolgok hatalmasat számítanak ám, amikor az ember teljesen kiszolgáltatott helyzetben van.
De oda akartam kilyukadni, hogy a múltkori incidens után, mikor a dokim a hosszú hétvége kellős közepén csak miattam kinyitotta a rendelőt és megultrahangozott, majd mikor megkérdeztem, akkor azt mondta, hogy semmivel sem tartozom, és alig bírtam rábeszélni, hogy dehát még a gyógyszertárban is van ügyeleti díj... szóval ilyen előzménnyel egy kicsit aggódom, hogy nem akar majd pénzt elfogadni, úgyhogy azon filózom, hogy nem kellene-e esetleg inkább ajándékot (mondjuk egy nagyobb értékű négycsillagos utazós ajándékutalványt) adni neki, mert arra csak nem mond nemet. Kitalálom majd nyilván, de a franc ebbe is, hogy ez a szar rendszer ilyen helyzetbe hozza az embert...
Namindegy, most jön egy hosszú hétvég, amit majd jól széppé varázsolunk, aztán jöhet a jövő. Apunak kell tökéletesre felépülni (a seb már gyakorlatilag nem látszik, csak a belső rész érzékeny kicsit), M. szájának begyógyulni (egy makacs gyulladt foggyökér miatt fel kellett vágni tegnap), M.Anyukának lassan helyrejövögetni (nem műthető az érszűkülete, ma megy be és valamilyen infúziós koktélt próbálnak ki rajta), és... ó nagyon jó lenne, ha átjárható lenne a petevezetőm, és babnakvaló a méhem...
Mindegy, ezen már nem akarok agyalni, előre nézek és kész: tegnap elvégezték minden vizsgálatomat (tökéletes a tüdőröntgen, az EKG és a labor), ma az aneszteziológus nő is kikérdezett, jövő kedden befekszem és szerdán megműt a doki. Minden aggodalmam arra irányul csak, hogy jó hírekkel várjon utána, ne lásson semmi bajt, vagy legalábbis ne olyant, amit ott helyben nem tud megoldani; lehet hogy közvetlenül előtte nem így gondolom majd, de per pillanat magától az operációtól egy kicsit sem félek.
Ebben a nyugalmamban azért elég nagy szerepe van annak, hogy M. egy rutinos késaláfekvő, Apu csodálatos gyorsasággal épült fel a pontosan két héttel ezelőtt kivett vakbele után, és teljesen megbízok az orvosomban.
Aki amúgy továbbra is a megszokott formáját hozza: a kórházban ezer sorbanálló beteg ellenére perceket sem kellett várnom semmire, a megbeszélt időpontra odamentem, kijött értem a váróba, mindenfelé elkísérgetett, és egy nagyon szimpatikus aneszteziológus főorvosnőhöz is beprotezsált. Most a legnagyobb problémám az, hogy természetesen a végén meg szeretném ezt köszönni nekik valamilyen módon... utálom a "hálapénz" szót, mert annyi pejoratív értelem csatolódott hozzá az utóbbi időben, de én őszintén hálás vagyok neki - amiért ennyire udvariasan, kedvesen, emberségesen bánik velem... Igen, talán annak is köszönhető a kivételezés, hogy magánrendelőben vagyok páciense elsősorban, de én abban igenis hiszek, hogy jobban meg kell fizetni az orvosokat, és ha az állam nem tudja, akkor tegye lehetővé annak, aki megteheti, hogy plusz szolgáltatásokat vásároljon magának. Visszatérve: most is mondta például, hogy majd korán menjek befeküdni, mert megpróbál nekem intézni majd valami jó kórtermet... az aneszteziológus nő meg szólt, hogy ne vetkőzzek a viszgálathoz, elég felhúzni a felsőmet, mert egy bunkó faszi orvos épp ott ücsörgött az irodában, és pofátlanul bámult... az ilyen apró dolgok hatalmasat számítanak ám, amikor az ember teljesen kiszolgáltatott helyzetben van.
De oda akartam kilyukadni, hogy a múltkori incidens után, mikor a dokim a hosszú hétvége kellős közepén csak miattam kinyitotta a rendelőt és megultrahangozott, majd mikor megkérdeztem, akkor azt mondta, hogy semmivel sem tartozom, és alig bírtam rábeszélni, hogy dehát még a gyógyszertárban is van ügyeleti díj... szóval ilyen előzménnyel egy kicsit aggódom, hogy nem akar majd pénzt elfogadni, úgyhogy azon filózom, hogy nem kellene-e esetleg inkább ajándékot (mondjuk egy nagyobb értékű négycsillagos utazós ajándékutalványt) adni neki, mert arra csak nem mond nemet. Kitalálom majd nyilván, de a franc ebbe is, hogy ez a szar rendszer ilyen helyzetbe hozza az embert...
Namindegy, most jön egy hosszú hétvég, amit majd jól széppé varázsolunk, aztán jöhet a jövő. Apunak kell tökéletesre felépülni (a seb már gyakorlatilag nem látszik, csak a belső rész érzékeny kicsit), M. szájának begyógyulni (egy makacs gyulladt foggyökér miatt fel kellett vágni tegnap), M.Anyukának lassan helyrejövögetni (nem műthető az érszűkülete, ma megy be és valamilyen infúziós koktélt próbálnak ki rajta), és... ó nagyon jó lenne, ha átjárható lenne a petevezetőm, és babnakvaló a méhem...
Reményhal
Amit sosem gondoltam volna magamról: ez a babvágy kihozta belőlem a bugyuta libácskát, aki képes minden jel és valószínűség ellenére az utolsó utáni pillanatig is hinni, bízni, reménykedni - igazából elég szánalmas vagyok, ezt én is látom, mégis képtelen vagyok tenni ellene. Amit eddig sosem voltam képes megtenni, sőt kicsit felsőbbrendűen megmosolyogtam, hogy van aki hiú ábrándokat kerget, és nem adja fel akkor sem, mikor már mindenki más számára egyértelmű, hogy veszett a csata... na azt teszem most.
Ugye ez volt az a hónap, amikor úgy érzem, mi mindent megtettünk a teherbeesés érdekében: jól sikerült a stimuláció, a termése(m) szépen megmutatta magát, és egyértelmű volt, hogy azon nem múlik a siker, megvolt a tüszőrepesztés, és a jól időzített gyerekcsinálós szex is. A tüszőrepesztő hatása egy kicsit elbizonytalanított ugyan, mert az ovulációnak tűnő hőleesés és emelkedés után, a szuri utáni negyedik napon megint coverline alá esett a hőm, de utánaolvastam egy csomót, és mindenhol azt mondja, hogy 12-50 óra után minden esetben megvan a petekiszabadulás (inszeminációkat is direkt ez alapján időzítik), tehát semmiről nem késtünk el és semmit sem siettünk el - az csak egy sima második napi esés volt, nem egy késett pete jelzése.
Szóval rajtunk nem múlt, ahogy szerencsére a hormonszintemen sem: a 6DPO progeszteronom pont a felső értékhatáron volt: 64,9 nmol/l (20,40 ng/ml), ha két nap múlva megyek nézetni (mint előző két ciklusban) most is kiugrott volna a referenciatáblázatból.
Próbáltam nem agyalni a dolgon amúgy, és egyáltalán nem reménykedni, mert a pofáraesésnél nincs rosszabb továbbra sem, de úgy látszik a ciklus legvégén ez valami kontrollálhatatlan ösztön lehet vagy mi, mert nyilván képtelen vagyok elvonatkoztatni az ott bújkáló gondolattól, hogy mi van ha mégis, mért ne történhetne meg velem is a csoda, hátha-hátha, légyszi.
Hogy ez miért az idiotizmus netovábbja? Hát például mert ma 14DPO reggelén teszteltem egy negatívat, szóval valami biológiai furizmusnak kellene lennem ahhoz, hogy ezek után mégis lakjon bennem valaki. Mert tudva tudom, hogy a hőm gyakorlatilag mindig csak közvetlenül a piros előtt esik le, mégis képes vagyok örömmel nézegetni a görbén, hogy ma csak egy fél tized fokot csökkent, pedig a szokásosnál hamarabb mértem úgy, hogy még ki sem aludtam magam. És mert a világon semmilyen koraterhességi jelem nincs (a mellem még csak kicsit sem érzékeny például), és néha mintha már görcsölne is a hasam, és ezek után az utóbbiba képes vagyok belemagyarázni hogy de hát sok nőnél a menzesz tünetei pont hogy gyereket jeleznek. Mondom, szánalmas.
Ma minden esetre voltam a dokinál, vasárnap vár ügyeletben, és előjegyez műtétre - valamikor hónap végén el is végzi a méhtükrözést és a petevezeték átjárhatóságit is. Jaj de jó lenne, ha olyan eredményesen lennék túl rajta mint Apu, akit ma engedtek ki a kórházból: múlt héten kioperálták a begyulladt vakbelét; teljesen jól van hál'Istennek, máris alig vannak fájdalmai. Ja' és M. anyukája meg holnap fekszik be érszűkület miatt, valószínűleg ott is vágás lesz a vége... Én sem félek már, inkább örülök, hogy kiderül végre, aminek ki kell, és így vagy úgy, lehet tovább lépni a tények tudatában.
Tovább is van a rossz hírekből... mondjam még? Kedvenc fórumos ismerősöm pár hetesen elvesztette végül a babát (nem derült ki az ok persze), és két másik lánynak is megjött végül, napokkal a pozitív tesztjeik után. Lelkiismeretfurdalásom volt/van, hogy mennyit irigykedtem, és őszintén megpróbálok nem ezután, mert ez annyira szörnyű lehet, mikor várja az ember, megtörténik, boldog lehet, aztán mégse. Egyetlen jó oldala, hogy ott van a bizonyosság, hogy egyáltalán teherbe tud esni - ugyanakkor teljesen felborul a szervezet, hónapokig eltarthat a hormonháztartás helyreállása... és hát szörnyű lehet a veszteségérzet...
És végül a koronázás megint saját produkció... az ösztrogénemet is megnézettem, megint hatalmas, a múltkorinál is magasabb (miközben a progeszteron ugye itt még kisebb a hamarabb miatt): 1395 pmol/l (380,00 pg/ml); továbbá hiába a sikeres fogyás és a növelt Meforal adag, az éhgyomri inzulinszintem hatalmasatt romlott: 14,3 miU/L - ez nem is kell kommentálnom.
Nem egy jó hónap ez na.
Ugye ez volt az a hónap, amikor úgy érzem, mi mindent megtettünk a teherbeesés érdekében: jól sikerült a stimuláció, a termése(m) szépen megmutatta magát, és egyértelmű volt, hogy azon nem múlik a siker, megvolt a tüszőrepesztés, és a jól időzített gyerekcsinálós szex is. A tüszőrepesztő hatása egy kicsit elbizonytalanított ugyan, mert az ovulációnak tűnő hőleesés és emelkedés után, a szuri utáni negyedik napon megint coverline alá esett a hőm, de utánaolvastam egy csomót, és mindenhol azt mondja, hogy 12-50 óra után minden esetben megvan a petekiszabadulás (inszeminációkat is direkt ez alapján időzítik), tehát semmiről nem késtünk el és semmit sem siettünk el - az csak egy sima második napi esés volt, nem egy késett pete jelzése.
Szóval rajtunk nem múlt, ahogy szerencsére a hormonszintemen sem: a 6DPO progeszteronom pont a felső értékhatáron volt: 64,9 nmol/l (20,40 ng/ml), ha két nap múlva megyek nézetni (mint előző két ciklusban) most is kiugrott volna a referenciatáblázatból.
Próbáltam nem agyalni a dolgon amúgy, és egyáltalán nem reménykedni, mert a pofáraesésnél nincs rosszabb továbbra sem, de úgy látszik a ciklus legvégén ez valami kontrollálhatatlan ösztön lehet vagy mi, mert nyilván képtelen vagyok elvonatkoztatni az ott bújkáló gondolattól, hogy mi van ha mégis, mért ne történhetne meg velem is a csoda, hátha-hátha, légyszi.
Hogy ez miért az idiotizmus netovábbja? Hát például mert ma 14DPO reggelén teszteltem egy negatívat, szóval valami biológiai furizmusnak kellene lennem ahhoz, hogy ezek után mégis lakjon bennem valaki. Mert tudva tudom, hogy a hőm gyakorlatilag mindig csak közvetlenül a piros előtt esik le, mégis képes vagyok örömmel nézegetni a görbén, hogy ma csak egy fél tized fokot csökkent, pedig a szokásosnál hamarabb mértem úgy, hogy még ki sem aludtam magam. És mert a világon semmilyen koraterhességi jelem nincs (a mellem még csak kicsit sem érzékeny például), és néha mintha már görcsölne is a hasam, és ezek után az utóbbiba képes vagyok belemagyarázni hogy de hát sok nőnél a menzesz tünetei pont hogy gyereket jeleznek. Mondom, szánalmas.
Ma minden esetre voltam a dokinál, vasárnap vár ügyeletben, és előjegyez műtétre - valamikor hónap végén el is végzi a méhtükrözést és a petevezeték átjárhatóságit is. Jaj de jó lenne, ha olyan eredményesen lennék túl rajta mint Apu, akit ma engedtek ki a kórházból: múlt héten kioperálták a begyulladt vakbelét; teljesen jól van hál'Istennek, máris alig vannak fájdalmai. Ja' és M. anyukája meg holnap fekszik be érszűkület miatt, valószínűleg ott is vágás lesz a vége... Én sem félek már, inkább örülök, hogy kiderül végre, aminek ki kell, és így vagy úgy, lehet tovább lépni a tények tudatában.
Tovább is van a rossz hírekből... mondjam még? Kedvenc fórumos ismerősöm pár hetesen elvesztette végül a babát (nem derült ki az ok persze), és két másik lánynak is megjött végül, napokkal a pozitív tesztjeik után. Lelkiismeretfurdalásom volt/van, hogy mennyit irigykedtem, és őszintén megpróbálok nem ezután, mert ez annyira szörnyű lehet, mikor várja az ember, megtörténik, boldog lehet, aztán mégse. Egyetlen jó oldala, hogy ott van a bizonyosság, hogy egyáltalán teherbe tud esni - ugyanakkor teljesen felborul a szervezet, hónapokig eltarthat a hormonháztartás helyreállása... és hát szörnyű lehet a veszteségérzet...
És végül a koronázás megint saját produkció... az ösztrogénemet is megnézettem, megint hatalmas, a múltkorinál is magasabb (miközben a progeszteron ugye itt még kisebb a hamarabb miatt): 1395 pmol/l (380,00 pg/ml); továbbá hiába a sikeres fogyás és a növelt Meforal adag, az éhgyomri inzulinszintem hatalmasatt romlott: 14,3 miU/L - ez nem is kell kommentálnom.
Nem egy jó hónap ez na.
2012. május 2., szerda
Új hónap - új remény
Ez a fórumos lányok jelszava, és most én is így érzem egy kicsit - valahogy nem merek reménykedni úgy igazán, teljes szívből, nem akarok szembesülni vele, hogy de én mennyire hittem, és mégsem; inkább takaréklángon, mérlegelve, visszafogottan várok. Két újabb embert tesztelt pozitívat amúgy, és mindkettő piros lett végül - annyira sajnáltam őket, ez borzalmas lehet, a határtalan öröm és millió terv, aztán a nagy semmi... nagyon örülök, hogy nekem sosem volt ilyenben részem, vagy legalábbis nem tudok róla.
Végül is nálam nem lett annyira tragikus a helyzet, mint amilyennek indult... volt egy CD12 ultrahang, amikor nem látott semmit, egy CD14 kontroll, amikor 10 mm volt a tüsző, és két domináns darabot látott bal oldalon, majd egy CD16 ismétlés, amikor 14 mm volt - ez még mindig nagyon gyatra kis növekedés, de az is lehet, hogy csak nem mindent látott pontosan, mert CD17 kukkantáskor 10 mm volt a nyálkahártya és eddigi rekorderem, 20 mm a tüszőcske. A doki még tapsikolt is örömében (én is), és beadott egy Choragon szurit, majd utasításokat, hogy mikor eresszük útjukra a kismicsodákat, úgyhogy most már elvileg csak türelem kell...
Igazából az időzítés úgy érzem most tökéletes volt, hétfőn reggel ment a tüszőrepesztő, ami elvileg 24-36 óra múlva hat, és mi kedd reggel küldtünk harcba egy egész nagy regiment katonácskát (meg biztonsági játékként szerdán is egy kisebbet), plusz a százszázalék kedvéért M. meg is varázsolta a hasamat, hogy legyen ügyes / ne legyen üres... :) Istenem de jó is volna...
Érdekes, nem is annyira aggaszt, hogy ha most nem jön össze, akkor műtét következik, valahogy úgy vagyok vele, hogy derüljön ki minél előbb, és ha tényleg baj van, és ne kezelgessünk hormonokkal úgy, hogy esetleg hiába van. Persze félek egy kicsit, de ezerszer nagyobb a babvágyam, mint bármilyen negatív érzés, szóval viszonylag nyugodt vagyok; ciklus vége felé nyilván nem leszek az... vagy ki tudja, lehet hogy valami előérzet ez, és azért nem idegeskedek, mert most van a csoda ideje, és nem is kell...
Még két miniatűr jó hírem van. Az egyik, hogy elértem a 68 kilót, ami azt jelenti, hogy majdnem egy kerek tizest adtam le a diagnózisom óta; még egy ennyit szeretnék, persze csak ha nem jön közben valami nagyon megérős ok arra, hogy halasszam a további fogyást. A másik, hogy már csak kis nyoma van a náthának, a négynapos ünnepi szünetben egy csomó pihenéssel gyógyszer nélkül sikerült kikúrálni magamat; hőgörbe szempontjából ugyan már kicsit késő (mert pont az ovulációs hőesés napja nem azonosítható be így), de azért nem bánom, hogy tudok lélegezni végre, és nem köhögöm ki a lelkemet.
Hát most így... titokban kérek, kérem, hogy talán épp ezekben a pillanatokban meglegyen a nagy találkozás, hogy a következő napokban minden rendben legyen, és vessen magának jó kis ágyat a bab, és siessen hozzánk jól, hogy vele kezdődjön a következő év...
Végül is nálam nem lett annyira tragikus a helyzet, mint amilyennek indult... volt egy CD12 ultrahang, amikor nem látott semmit, egy CD14 kontroll, amikor 10 mm volt a tüsző, és két domináns darabot látott bal oldalon, majd egy CD16 ismétlés, amikor 14 mm volt - ez még mindig nagyon gyatra kis növekedés, de az is lehet, hogy csak nem mindent látott pontosan, mert CD17 kukkantáskor 10 mm volt a nyálkahártya és eddigi rekorderem, 20 mm a tüszőcske. A doki még tapsikolt is örömében (én is), és beadott egy Choragon szurit, majd utasításokat, hogy mikor eresszük útjukra a kismicsodákat, úgyhogy most már elvileg csak türelem kell...
Igazából az időzítés úgy érzem most tökéletes volt, hétfőn reggel ment a tüszőrepesztő, ami elvileg 24-36 óra múlva hat, és mi kedd reggel küldtünk harcba egy egész nagy regiment katonácskát (meg biztonsági játékként szerdán is egy kisebbet), plusz a százszázalék kedvéért M. meg is varázsolta a hasamat, hogy legyen ügyes / ne legyen üres... :) Istenem de jó is volna...
Érdekes, nem is annyira aggaszt, hogy ha most nem jön össze, akkor műtét következik, valahogy úgy vagyok vele, hogy derüljön ki minél előbb, és ha tényleg baj van, és ne kezelgessünk hormonokkal úgy, hogy esetleg hiába van. Persze félek egy kicsit, de ezerszer nagyobb a babvágyam, mint bármilyen negatív érzés, szóval viszonylag nyugodt vagyok; ciklus vége felé nyilván nem leszek az... vagy ki tudja, lehet hogy valami előérzet ez, és azért nem idegeskedek, mert most van a csoda ideje, és nem is kell...
Még két miniatűr jó hírem van. Az egyik, hogy elértem a 68 kilót, ami azt jelenti, hogy majdnem egy kerek tizest adtam le a diagnózisom óta; még egy ennyit szeretnék, persze csak ha nem jön közben valami nagyon megérős ok arra, hogy halasszam a további fogyást. A másik, hogy már csak kis nyoma van a náthának, a négynapos ünnepi szünetben egy csomó pihenéssel gyógyszer nélkül sikerült kikúrálni magamat; hőgörbe szempontjából ugyan már kicsit késő (mert pont az ovulációs hőesés napja nem azonosítható be így), de azért nem bánom, hogy tudok lélegezni végre, és nem köhögöm ki a lelkemet.
Hát most így... titokban kérek, kérem, hogy talán épp ezekben a pillanatokban meglegyen a nagy találkozás, hogy a következő napokban minden rendben legyen, és vessen magának jó kis ágyat a bab, és siessen hozzánk jól, hogy vele kezdődjön a következő év...
2012. április 25., szerda
Kind of crappy...
Borzalmasan erőtlen vagyok, két napja fáj a torkom, semmi hangom nincs, és az egész fejem be van dugulva a dzsuvától - hát nem lett jobb kedvem tőle... A hőgörbém így aztán teljesen értékelhetetlen, és a libidóm sem szárnyal... hátha ez az esélytelennek induló lesz a csoda hónapja....
Hétfőn voltam dokinál, CD10 alkalmával, és ott sem a legjobb hírek fogadtak: csupán 8 mm a domináns tüszőm; azt hiszem ezúttal a bal oldalon van, bár erre ma még rákérdezek, ahogy a nyálkahártya vastagságára is. Adott megint Merional injekciót, és megint kétnaponta ismételjük most, de úgy tűnik ez még az előzőnél is lustább ciklus lesz, hacsak nem produkálok valami hihetetlen hipernövekedést. És hogy a francba ne aggódnék, mikor ezek stimulált ciklusok ám - mi lesz, amikor magára lesz utalva a testem? Gondolom nem véletlenül voltak kéthónapnyi szünetek a spontán pirosságaim között... :(
A fórumos csajok nagyon aranyosak; egy ideje visszatértem zugolvasói üzemmódba, mert nem megy nekem ez azt hiszem... se a kényszeres kedveskedés mindenkivel, se a lelkesedés olyan emebrek öröméért, akik iránt semmiféle szimpátiát nem érzek. De van három lány, akik a kedvenceim voltak, és velük levelezni kezdtem - remélem a találkozást is megejtjük hamarosan némelyikükkel. Egyikük az, akinek én hoztam a szerencsét, őt egyre jobban bírom, és miatta őszintén boldog vagyok, még így is, ha saját nyomorom van az ellenpóluson.
Istenem, annyira szeretnék én is egy csodát... ezt a csodát! Olyan rossz, mert úgy néz ki, van egy potenciális vevő a lakásra, és még annak sem tudok felhőtlenül örülni - folyton eszembe jut, hogy mit ér az a hatalmas gyönyörű ház, ha képtelen vagyok benépesíteni, és úgy várni a költözést, hogy oda már igazi családként megyünk. M. szerint túlaggódom, úgyhogy vele nem tudom megosztani ezt... szomorú vagyok, magam sem értem miért ennyire, de képtelen vagyok kitépni magamat ebből az állapotból.
Győzködöm magam, hogy poziotívan meg optimistán kell hozzáállni, de aztán meg eszembe jut, hogy mi a fenéről van szó, hány nőnek összejön véletlenül, úgy, hogy nem kell... ne butáskodjunk, semmin sem múlik ez csak a szerencsén, és nem, azt nem lehet se vonzani, se befolyásolni. Szeretnék imádkozni, kérni, ígérni cserében mindenfélét, szeretném hinni, hogy valaki tudja ezt kontrollálni, hogy a többé-kevésbé viccből megejtett BTL-es beszélgetéseim nem gyerekes álmodozások.
És valahol a szívem mélyén nem is tudok lemondani erről a gondolatról, mert nem tudom elviselni, hogy itt álljak egyedül a világ közepén, éssenkit se érdekeljen, hogy mire vágyok... de most ennél több egyszerűen nem megy, folyton a bőgés környékez... nem tudom, tényleg nem, hogy hogyan bírják egyesek ezt évekig csinálni... :(
Hétfőn voltam dokinál, CD10 alkalmával, és ott sem a legjobb hírek fogadtak: csupán 8 mm a domináns tüszőm; azt hiszem ezúttal a bal oldalon van, bár erre ma még rákérdezek, ahogy a nyálkahártya vastagságára is. Adott megint Merional injekciót, és megint kétnaponta ismételjük most, de úgy tűnik ez még az előzőnél is lustább ciklus lesz, hacsak nem produkálok valami hihetetlen hipernövekedést. És hogy a francba ne aggódnék, mikor ezek stimulált ciklusok ám - mi lesz, amikor magára lesz utalva a testem? Gondolom nem véletlenül voltak kéthónapnyi szünetek a spontán pirosságaim között... :(
A fórumos csajok nagyon aranyosak; egy ideje visszatértem zugolvasói üzemmódba, mert nem megy nekem ez azt hiszem... se a kényszeres kedveskedés mindenkivel, se a lelkesedés olyan emebrek öröméért, akik iránt semmiféle szimpátiát nem érzek. De van három lány, akik a kedvenceim voltak, és velük levelezni kezdtem - remélem a találkozást is megejtjük hamarosan némelyikükkel. Egyikük az, akinek én hoztam a szerencsét, őt egyre jobban bírom, és miatta őszintén boldog vagyok, még így is, ha saját nyomorom van az ellenpóluson.
Istenem, annyira szeretnék én is egy csodát... ezt a csodát! Olyan rossz, mert úgy néz ki, van egy potenciális vevő a lakásra, és még annak sem tudok felhőtlenül örülni - folyton eszembe jut, hogy mit ér az a hatalmas gyönyörű ház, ha képtelen vagyok benépesíteni, és úgy várni a költözést, hogy oda már igazi családként megyünk. M. szerint túlaggódom, úgyhogy vele nem tudom megosztani ezt... szomorú vagyok, magam sem értem miért ennyire, de képtelen vagyok kitépni magamat ebből az állapotból.
Győzködöm magam, hogy poziotívan meg optimistán kell hozzáállni, de aztán meg eszembe jut, hogy mi a fenéről van szó, hány nőnek összejön véletlenül, úgy, hogy nem kell... ne butáskodjunk, semmin sem múlik ez csak a szerencsén, és nem, azt nem lehet se vonzani, se befolyásolni. Szeretnék imádkozni, kérni, ígérni cserében mindenfélét, szeretném hinni, hogy valaki tudja ezt kontrollálni, hogy a többé-kevésbé viccből megejtett BTL-es beszélgetéseim nem gyerekes álmodozások.
És valahol a szívem mélyén nem is tudok lemondani erről a gondolatról, mert nem tudom elviselni, hogy itt álljak egyedül a világ közepén, éssenkit se érdekeljen, hogy mire vágyok... de most ennél több egyszerűen nem megy, folyton a bőgés környékez... nem tudom, tényleg nem, hogy hogyan bírják egyesek ezt évekig csinálni... :(
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)